„A nyugati ember vágyik Istenre és keresi őt” – interjú Robert Sarah bíborossal

„Isten szavát a bevándorlás reklámozására használni nem más, mint téves bibliaértelmezés” – mondta még 2019-ben Robert Sarah bíboros, akinek minden megnyilvánulását élénk figyelem kíséri világszerte.

Nagyszombaton, a Le Figaro (LF) folyóiratban egy hosszabb interjút közöltek vele a 2050 című könyvének megjelenése kapcsán. Ebből idézünk részleteket.

RS: A könyv egy felhívás, hogy hűségesek maradjunk ahhoz, amit Krisztustól kaptunk: egy olyan Egyházhoz, amely a világ fénye. A fájdalom és zavar ellenére ez jelzőfény megmarad, mert ez Isten műve. A világ megpróbáltatásokon fog keresztülmenni, de ha hűséges marad az Igéhez, a fényhez és táplálékhoz, akkor bármit is hoz a sötétség, Krisztus, a világ fénye vezeti majd.

LF: Jónéhány templom a történelem során eltűnt. A kereszténység jelenlegi fejlődésével szemben a világban mi táplálja az aggodalmait és reményeit az Egyház fenntarthatóságával kapcsolatban?

RS: Aggodalmam mindenekelőtt abból fakad, hogy a Nyugat ma hogyan fogadja Jézus Krisztust. Ugyanakkor vannak jelei a megújulásnak is: új keresztelések, szerzetesi élet. A válságban a Nyugat még mindig támogathatja a fiatal egyházakat mint egy inda, amely a fára támaszkodik, hogy elérje a fényt. Szükségünk van erre az élményre, hogy megláthassuk Krisztust, és hiszem, hogy Isten nem adja fel azt amit elért. Az Egyház nem civil szervezet, hanem egy rejtély, Krisztus teste, amelyet a világra hívnak, lumen gentium. Küldetése, hogy visszahozza az embert Istenhez. Ma azonban nagyobb hangsúlyt fektetnek a szervezetére és a szinodalitásra, elfelejtve küldetését: a tanítást és a küldést. Újra fel kell fedeznünk ezt a küldetést: átadni Isten igéjét és szeretetét. Kitartással, imádkozással és hiteles liturgiával. A mai liturgia néha sérült és túl zajos. Mintha magunkat ünnepelnénk.

 LF: Ön szerint a liturgiának józanabbnak, csendesebbnek kell lennie?

RS: Egy csendesebb liturgiának imádnia és ünnepelnie kellene Isten szeretetteljes nagyságát. Ma szinte alig beszélünk az üdvösségről és a lélekről. Viszont enélkül az Egyház kudarcot vall a küldetésében.

LF: Ferenc pápa a társadalmi kérdésekre és a szinodalitásra helyezte a hangsúlyt. XIV. Leó pápa újra Krisztus kihirdetésére fókuszál?

RS: Leó pápa az első prédikációjától kezdve Krisztusra összpontosított, nem pedig a társadalmi kérdésekre. Arra hív minket, hogy keressük Istent, emlékeztet a papság fontosságára, és az Egyházat elsődleges küldetésére összpontosítja: Krisztus, élet, fény és út hirdetésére.

 LF: Ma a papság az aggályok középpontjában áll, különösen a nyugati országokban, ahol egyre kevesebb fiatal férfi szeretne pap lenni. Miért tartja illúziónak eltörölni a cölibátust a hivatások újjáélesztése érdekében? 

RS: A hivatások mindenekelőtt családokból származnak, és a Nyugat gyakran tönkreteszi a családokat, amely az élet és a gyerekek helye, a papi hivatások forrása. Ezért elengedhetetlen a család újrateremtése és értékelése. A plébániáknak is imádkozniuk kell, mert, ahogy az Úr mondta: „A termés bőséges, de kevés a munkás”; az ima az első a pap számára, aki megteremti a jövőt és az Istenért él. A cölibátus eltörlése önmagában nem éleszti fel a hivatást: még az anglikánok körében sem, ahol a papok házasodhatnak. De ez nem elég. Ha valóban magát Krisztust akarjuk, akkor meg kell őriznünk a cölibátust.

 LF:  A mai világban milyen papságra van szükségünk?

RS: Nincs új paptípus: a papnak Krisztusnak kell lennie. Ő is csendben, imában és munkában kezdte el misszionáriusi életét. A küldetés elsősorban nem az, hogy az emberekkel legyünk, hanem hogy elvigyük az Istent hozzájuk. Ima nélkül a pap semmit sem tud átadni.

Egy társadalom, mint egy fa meghal, ha elvágja magát a gyökereitől. Egy folyó kiszárad, ha elveszíti forrását. A Nyugatnak szüksége van Istenre, hogy éljen. A boldogság nem az anyagi vagyonból fakad, sokan boldogok még szegénységben is.

LF: A nyugati társadalmak tagadásban élnek gyökereikkel?

RS: Természetesen, mivel sokan lemondtak a keresztény gyökereikről. Mert a gyakorlatban a zenéjük, az építészetük, az irodalmuk – mind keresztény. A városaiknak, az utcáiknak keresztény nevei vannak. Ezt a válságot nem lehet legyőzni, mert egyetlen ember sem élhet a gyökerei nélkül (…)

A nyugaton született demokráciát nem lehet minden kultúrára ráerőltetni. Minden népnek más a múltja, és képesnek kell lennie azt fokozatosan elsajátítani. Egyetlen modell erőltetése erőszakot és kárt okoz. Nézzük meg, mennyi kárt okoz a nyugati   demokrácia erőltetése Keleten. Az embereket azért ölik meg, hogy demokráciát kényszerítsenek rájuk. Jobb, ha elősegítjük az együttműködést, és hagyjuk, hogy mindenki a saját tempójában fejlődjön, anélkül, hogy a társadalmakat szabványosítanák. Valakit megölni barbárság.

 LF: Mit gondol erről a franciaországi keresztelések növekedéséről, amely az elmúlt tíz évben tapasztalható?

RS: Az ember vágyik Istenre, és újra meg szeretné találni. Ez magyarázza a keresztelések számának növekedését, ami az Egyház feltámadásának és életerejének jele. De a keresztelés nem elég. A megkeresztelteknek keresztényként kell élniük, meg kell testesíteniük Krisztust, és tükrözniük kell az ő igéjét. Az embernek, hogy hitben növekedjen mint egy gyermek, aki a tejből tartalmasabb ételre vált, fejlődésre van szüksége. Ha nem beszélünk Istenről vagy az evangéliumról, nem tudjuk kiképezni azokat, akik heti egyszer jönnek. Az ötperces prédikáció nem táplálja a hitet. Ahogy az iskolában vagy az egyetemen, az oktatás időt és mélységet igényel. A vasárnapi prédikációknak valóban formálnia, tanítania és táplálnia kell a keresztények lelkét.

 LF: Hogyan érzékeli az identitással kapcsolatos szorongást a növekvő nyugati iszlamizáció fényében, és mit gondol, milyen szerepet kellene képviselnie az egyháznak?

RS: A Tanács vallásközi párbeszédre és más vallások tiszteletére szólít minket. De az iszlám kihívást jelenthet, felébresztve minket a hitünkre. Ha elhanyagoljuk a hitünket, a muszlimok kulturálisan ránk erőltetik magukat. A többség az, aki dönt. És ha már nem lesznek keresztények, akkor a muszlim törvényeket, a muszlim szokásokat fogod követni.

Nem hiszem, hogy félnünk kellene, de mindezt ösztönzőként, keresztény hitünk megerősítési parancsának kell tekintenünk.