A kereszt titokzatos kottájában szólalnak meg a legnagyobb szeretet hangjai – nagypénteki passió a Vatikánban

Nagypénteken délután öt órakor kezdődött a Szent Péter-bazilikában Urunk szenvedésének ünneplése, melyet XIV. Leó pápa vezetett – számolt be róla közösségi oldalán a Szentszéki Sajtószolgálat.

A passió után a hagyománynak megfelelően a Pápai Ház szónoka, Roberto Pasolini kapucinus atya tartott homíliát a kereszt vállalásának szeretetéről, Izajás próféta versei alapján. A gyűlölet és az erőszak közepette a keresztényeknek föl kell ismerniük Krisztus keresztjében a legnagyobb szeretet dallamát.

Nagypéntek liturgiájában az Úr szenvedését szemléljük

A halál és a dicsőség e misztériuma előtt természetes, hogy csöndes imába mélyedünk. Krisztus keresztje azonban érthetetlen marad, ha elszigetelt tényként tekintünk rá, mint egy váratlan és megmagyarázhatatlan eseményre. Valójában ez egy út legmagasabb pontja: egy élet beteljesedése, amelyben Jézus megtanulta meghallgatni és befogadni az Atya hangját, hagyta magát vezetni a legnagyobb szeretetig menően. A nagyheti liturgiában az Úr Szolgájáról szóló énekeket hallottuk Izajás könyvéből. Ezekben a versekben a próféta megrajzolta annak a titokzatos szolgának az alakját, akin keresztül Isten meg tudja menteni a világot a rossztól és a bűntől. A keresztény hagyomány ezekben az énekekben felismerte annak a drámai dallamnak a meglepő előképét, amely Jézus lépteit irányította. A „fájdalmak férfiját”, aki tudta, mi a szenvedés, aki kiüresítette magát egészen a halálig, magára véve sokak bűneit. Az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. (vö. Iz 53,3.5.12).

Első ének: a küldetés

Az első énekben Izajás a szolgát úgy mutatja be, mint akit az Úr hívott egy pontos és nagyratörő küldetésre: „hogy megnyissa a vakok szemét, és kiszabadítsa a börtönből a foglyokat és a tömlöcből azokat, akik a sötétségben ülnek”. (Iz 42,6-7). Ez az életre hívja mindazokat, akiket lehúz a szenvedés, az igazságtalanság, a bűn súlya. Mindazonáltal a szolga mindezt rendkívül finoman kell, hogy végrehajtsa, egy pontos és az árral szemben haladó módszert követve. Agresszió, erő alkalmazása nélkül, nem engedve a kísértésnek, hogy mindent leromboljon és újrakezdjen. A szolgának az életet kell keresnie a rossz sötétjében. Nem könnyű egy ilyen küldetést elvállalni. Mindenki hajlamos valamennyi erőt, agressziót alkalmazni a helyzetekben, azt gondolva, hogy keménység nélkül a dolgok sosem oldódnak meg. Az Úr szolgája azonban nem engedhet ennek az ösztönnek: meg kell őriznie a szelídséget, az egyetlen erőt, amivel szembenéz a rosszal, megóvni a jó összes kis megmaradt töredékét.

Második ének: a válság

A második énekben valami megreped. Miután megpróbálta véghezvinni küldetését, a szolgának az a keserű érzése támad, hogy haszontalan minden igyekezete arra, hogy jót tegyen: „Hiába fáradtam ,haszontalanul tékozoltam erőmet” (Iz 49,4). Az elvetett jó úgy tűnik, hogy nem csírázik ki, minden mozdulatlannak látszik. Ez egy válság, ami előbb-utóbb mindenkit utolér, aki úgy dönt, hogy az Urat követi. Amikor úgy érezzük, hogy fölöslegesen körözünk, sehova sem jutunk – mindez azonban csak benyomás. Amikor azt mondja, “haszontalanul”, a próféta nem úgy érti, hogy a szolga fölöslegesen cselekedett, hanem hogy munkája eredménye nem tetten érhető. Azzal, hogy fényt vitt a sötétségbe az Úr szolgája olyan térbe lépett be, ahol a dolgok már nem a mi szempontjainkat követik, hanem azt a gyakran ellentmondásos üdvösségtervet, ami Istentől jön.

Harmadik ének: az elutasítás

A harmadik énekben újabb meglepetés vár ránk: a szolga észreveszi, hogy éppen azok, akiken segíteni szeretne ellenségesen, haraggal, sőt erőszakkal reagálnak. Aki a sötétben él ugyanis, nem mindig fogadja el a fényt: olykor elutasítja és igyekszik megállítani. Hogy miért történik ez? Azért, mert a fény nemcsak arra világít rá, ami szép, hanem arra is, amit szívesebben elrejtenénk: sebeinkre, hazugságainkra, kettősségünkre. Ez pedig szörnyen félelmetes, és inkább elutasítjuk azt, aki a fényt hozza, nem számolva azzal, amit a fény fölfed. A szolga azonban nem hátrál meg, nem menekül el, hanem folytatja az utat, amit az Úr jelölt ki neki.

Negyedik ének: veszít az erőszak

A negyedik énekben megdöbbentő dolog történik – folytatta elmélkedését a Pápai Ház szónoka a nagypénteki passión. Az Úr szolgájára záporozó erőszak, ami eltorzítja arcát és felismerhetetlenné teszi, mégsem éri el célját. Megtanulta ugyanis a hosszú úton, hogy ne viszonozza a kapott rosszat. Amikor lesújt ránk a rossz, ösztönösen reagálnánk, hogy kiegyenlítsük a számlát. A szolga azonban nem enged ennek a logikának: mindent elfogad anélkül, hogy viszonozná az erőszakot. A rossz tehát nem jut tovább rajta: „noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért” (Iz 53,12).

Jézus megtörte a gonosz láncolatát

Roberto Pasolini kapucinus atya Izajás verseinek elemzése után megállapította: Jézus nem pusztán meghallgatta ezeket az énekeket. Értelmezte és intenzíven megélte, teljesen bízva az Atya akaratában, olyannyira, hogy keresztre feszítését az üdvösség eseményévé alakította át. A világ a rosszal szemben csak két utat ismer: vagy megadja magát, vagy viszonozza a rosszat. Ezt látjuk nap mint nap a háborúkban, a megosztottságban, a kapcsolati sebekben. A rossz tovább gyűrűzik, mert mindig talál valakit, aki hajlandó visszaadni és megsokszorozni azt. Jézus megtörte ezt a láncolatot azzal, hogy nem erővel lépett fel, hanem elfogadta, ami történt vele, fölismerte benne a szeretet és a szolgálat „kottáját”, amit rábíztak. Nem gépiesen követte ezt a kottát, hanem átélte, a prófétai szavakat konkrét gesztusokra váltotta; megbocsátásra, együttérző csöndre. A kereszt útján végigjárva megtanulta a legnehezebb engedelmességet: szeretni a másikat, akkor is, ha az ellenségként viselkedik.

Meghallani Isten hangját

Olyan világban élünk, ahol Isten hangja már nem mutat irányt minden embernek. Nem azért, mert elhallgatott, hanem azért, mert gyakran nem hallatszik a sok más hang és szó között, ami biztonságot, haladást, jólétet ígér. Ezek mutatnak utat sokaknak és határozzák meg a közös élet irányát. A világban azonban továbbra is jelen van a szenvedés, gyakran bűn és értelem nélkül. A háborúk nem állnak meg, egyre több az igazságtalanság, aminek a legkiszolgáltatottabbak fizetik meg az árát. Mintha hiányozna egy szó, ami képes összefogni az emberiséget, egy ének, ami irányítja lépteinket egy igazságosabb és testvéribb világ felé – mutatott rá prédikációjában a Pápai Ház szónoka. És éppen itt veszünk észre valami meglepőt: emberek csöndes hada dönt úgy, hogy egy másik hangra hallgat. Valaki világosan fölismeri benne Isten akaratát. Mások saját lelkiismeretük hangjának hallják. Nem kiabál, nem erőlteti rá magát másra, nem ígér egérutat. Diszkrét és kitartó ének, ami arra hív, hogy szeressünk, kitartsunk és ne viszonozzuk a kapott rosszat.

Akik az Úr szolgájának útját járják

Vannak, akik követik ezt az éneket, és ezzel az Úr szolgájának útját járják, még ha nem is tudnak róla. Nem hajtanak végre rendkívüli tetteket. Egyszerűen minden nap fölkelnek és megpróbálnak olyat tenni az életükkel, ami másoknak is jó. Nem csapnak zajt, hanem nyitva tartják a lehetőséget egy másik világ felé. Nekik köszönhetően nem a rosszé az utolsó szó, a történelem nem zárkózik az erőszakba. Ez a sok-sok ember bizonyítja, hogy az Úr szolgájának énekei tovább szólnak az emberi szívben, és csak arra várnak, hogy valaki hajlandó legyen lefordítani saját élete kottájára akkor is, ha ez a kereszt hordozását jelenti.

Tegyük le a fegyvert

Hamarosan az Úr keresztjét gesztusokkal, csönddel, imával imádjuk. Fölismerhetjük általa az Úr misztériumát és kiengesztelődhetünk szeretetével. Ahhoz, hogy ez a liturgia ne puszta külsőség legyen, legalább a szívünk mélyén tegyük a fegyvert, amit még a kezünkben szorongatunk – buzdított Pasolini atya. Talán nem tűnik olyan veszélyesnek ez a fegyver, mint azok, amiket a világ hatalmasai használnak. Mégis a halál eszköze, mert meg tud gyengíteni, sebeket tud ejteni, megfosztja a szeretettől mindennapi kapcsolatainkat.

A szeretet passiója

A világnak tegnap és ma is szüksége van arra, hogy megmentsék: a gonosz erőszaktól, a gyilkos igazságtalanságtól, a megalázó megosztottságtól. De ez az üdvösség nem fog lehullani a magasból, nem garantálhatják politikai, gazdasági vagy katonai döntések. A világot az menti meg folyamatosan, aki hajlandó elfogadni az Úr szolgájának énekeit saját életformájaként. Ezt tette az Úr Jézus: komolyan vette az Atya akaratát, úgy fogadta el, mint egy végigjátszandó kottát. Ezért, amikor letartóztatták, megadta magát és nem habozott kijelenteni: „Én vagyok” (Jn 18,5), hogy szabadon belépjen a szeretet passiójába.

Szeretni és szolgálni

Nagypénteken este mi is megkaptuk a kereszt kottáját. Szabadon fölvehetjük, ha elfogadjuk, hogy nem létezhet olyan nehéz körülmény, amivel ne tudnánk szembenézni, olyan bűnös, akire ujjal kellene mutatnunk, ellenség, ki megakadályozhatja, hogy szeressünk és szolgáljunk. Itt vagyunk azonban mi, akik – ha úgy döntünk, hogy nem viszonozzuk a rosszat, türelmesen kitartunk a viszontagságokban, hiszünk a jóban, akkor is, ha a sötétség elnyelni látszik mindent – azokká a szolgákká válhatunk, akikre az Úrnak szüksége van ahhoz, hogy üdvösséget vigyen a világnak.

Megszólaltatni a keresztben lévő szeretet hangjait

Korunkban, amelyet a gyűlölet és az erőszak szaggat szét, ahol még Isten nevét is felhasználják a háborúk és halálos döntések igazolására, nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy félelem nélkül, sőt, teljes bizalommal járuljunk az Úr keresztjéhez, fölismerve benne a trónust, amelyről megtanulunk uralkodni saját életétünket mások szolgálatába állítva. Ha ragaszkodni tudunk hitvallásunkhoz, napjaink megszólaltathatják az öröm és a szenvedés énekeit, a kereszt titokzatos kottáját, amelyben felismerjük a legnagyobb szeretet hangjegyeit – zárta a nagypénteki passión mondott homíliáját Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka.

Vezetőkép forrása: Facebook/Vatican News