Ungváry Zsolt: Milyen cél lebeg a fiatalok előtt?
Karácsonyra szobabiciklit kaptam. Na jó, közös, és nem is túros a háta, de elsősorban én voltam a célszemély, nem titkoltan testsúly-csökkentési reményekkel. Régen agyondolgozta magát az ember a földeken, és jó zsírosokat evett, hogy tartsa a súlyát és erejét; a túlzott fizikai megterhelés aztán egészségromlást okozott. Ma telezabáljuk magunkat mindenfélével, amitől magasra szökik a vérnyomás és a cukor, közben mesterséges testmozgást végezve vért izzadunk, hogy leadjuk a kilókat.
Miközben tekerek, a telefonomon filmet nézek (micsoda anakronisztikus mondat!); főleg fiatalságom zenés alkotásait, mert ott a cselekmény nem olyan fontos (különben is ismerem), a hangos zenét pedig (ellentétben a dialógusokkal) nem nyomja el a lihegésem.
Most éppen a Hair-nél tartok, sokadjára. A vietnámi háború idején játszódó, betétdalairól ismert mozi a Woodstock-generáció fiatal hippijeiről szól, akiknek a békéről, de különösen a szabadságról egészen radikális elképzeléseik vannak; szakítva szüleik kispolgári létformájával, valamiféle üdvösnek hitt nihilbe menekülnek, ami inkább az (öncélú) lázadás, semmint a kellemes fíling keresése.
Az egyik számban – már-már József Attilát idézve, akinél ez nem döntés, hanem kényszerűség volt – a hagyományos kötődések teljes elveszítéséről, megtagadásáról énekelnek: „Nincs nekem hazám és nincs cipőm / Nincs nekem pénzem osztályom sincs! / Nincs otthonom se esernyőm! / Nem jutott ház, nem jutott föld, nem jutott hit! // Nincs nekem anyám kultúrám sincs, / Nincsen egy barát, iskolám semmi! / Nem jutott pénz, nincsen egy rongy ruhám, Szappanom sincs és nincsen szakmám és eszem sincs!”
Erre reflektál rövidesen a Berger nevű szereplő, a híres asztalon táncolós jelenetben, amikor a felső középosztály rongyrázós buliján megjelenik a társadalom peremére szorult (magát oda definiáló) társasággal:
„Van életem, örömöm, szabadságom, vannak jó napjaim…” és hajam, fejem, agyam, fülem, szemem, orrom (…), szívem, lelkem, kezem, ujjaim… Az anyag, a szervezet, „az én testem, az én döntésem” piedesztálra emelése, az „én” diadala és felsőbbrendűsége.
A csapatban vannak igazi hajléktalanok is, ám Berger, a brancs lelke konszolidált családból származik; konzervatív, újságolvasó édesapa, aki mindössze annyit kér anyagi támogatásáért cserébe, hogy vágassa le a haját és mosakodjon meg. Ez persze túl nagy elvárás, és szerencsére a csupaszív mama feltétel nélkül is ad pénzt.
A kommunizmus eszméjének egyik atyja, Engels gazdag kereskedő, iparmágnás volt, Korvin Ottó vagy Che Guevara is jómódból lett harcos kommunista, akárcsak a mai lázadók Greta Thunbergtől Cseh Katalinig. A túlzott jólét és szabadság megszüli a káosz utáni vágyat, és az önjelölt messiások magukkal rántják a megváltásra szánt tömegeket, akik egyébként ellennének enélkül. A jómódba belehülyülők pedig, akik családjukat, otthonukat, hazájukat feladják, megfelelő kihívás és feladat híján a kábítószerhez nyúlnak, a józan eszüket is elveszejtve.
Milos Forman, a rendező, Csehszlovákiából emigrált az 1968-as szovjet bevonulás után. Neki a vasfüggöny, a szovjet birodalom, a szocialista diktatúra után részegítő volt az amerikai szabadság, ha lehet, korlátlanul. Az USA imperializmusa azért legalább annyira irritálta, mint a szovjet, ezért legalább – és ez minden vállalhatatlan üzenete dacára értéke a filmnek – a vietnámi háborúról lesújtóan nyilatkozik.
A különböző rasszokhoz tartozó szereplők, a teljes szexuális szabadosság, a droghasználat mint megoldás a problémákra, az anarchia magasztalása, a tisztes polgári erkölcs kigúnyolása valójában a woke előszobája; a szemünk láttára vált évtizedek alatt mainstreammé a szélsőség. Ezért kockázatos kis engedményekkel teret adni a társadalomra veszélyes irányzatoknak, mert idővel (ld. LMBTQ mozgalmak) a marginalitásból vagy üldöztetésből fősodorrá és üldözővé válhatnak.
Ha egy lépést hátrálunk, onnan rátekintve a helyzetre, azt azért el kell ismerni, hogy mintha nem volna megfelelő ajánlat ennek a korosztálynak. (A mi gyerekeink talán most tartanak ott, mint a hatvanas évek végének amerikai fiataljai.) A jólét, a szabadság már adottságként megvan; nem is ismertek mást. A gazdag kereskedő középszerű élete nem vonzza őket, miként a módos assisi Bernardone család Francescónak becézett fiát. De nem lesz belőlük Szent Ferenc sem; hiszen nem lehet mindenkiből Szent Ferenc. Nem is kell.
Az utóbbi másfél évtizedben a kormány felajánlotta a munkát, családot, lakást, megannyi anyagi és adminisztratív könnyítést, ám úgy fest, nem ez kell ennek a generációnak. Orbánék lebontották a kommunizmust és hazaküldték az oroszokat. A mi generációnk átélte mindezt, és némileg talán tevőlegesen hozzá is tett valamit; tüntetések, a vörös zászlók letépkedése március 15-én, sportversenyeken a harsány szovjetellenes drukkolás, az orosz órák negligálása. De a mai fiataloknak nem maradt ilyesmi. Nekünk nagy dolog, hogy van lakásunk, békés jólétünk, munkánk, fizetésünk, világútlevelünk. Nekik ez természetes, mást akarnak.
Mi igazán csak azt tudjuk nekik kínálni, amire mi vágytunk. De igazából nem nagyon tudják megfogalmazni, mit is akarnak. Szívesen tagadják meg azokat, akik ezt a világot köréjük építették – azért, ha baj van, hazaszaladnak segítségért, mint Berger –, de mintha nem maradna más, mint a nihil. Amire aztán a film utolsó jelenetében ott a tragikus válasz: Berger egy értelmetlen háborúban, teljesen feleslegesen veszíti életét. Ugye nem akarjuk ezt újra játszani?
Vezetőképünk képernyőkép. Forrás: Youtube
