Eltűnt épületek nyomában – A Stefánia úti víztorony
Budapest vízellátása a középkorig vezethető vissza. Mátyás király udvarában már működött központi vízemelő és -elosztó rendszer a királyi rezidencia számára. A török korban a vízellátás vallási, közegészségügyi és katonai szerepet töltött be, de Buda 1686-os visszafoglalásakor az ostrom súlyos károkat okozott a létesítményekben, és a város hosszú időre elvesztette egységes vízellátását.
A 19. század közepére Pest és Buda népessége jelentősen nőtt, a sűrű beépítés és az elégtelen közművek pedig járványokhoz vezettek. Pest város vezetése 1857-ben vizsgálta korszerű vízvezeték kiépítését, és az 1866-os kolerajárvány után 1867-ben határozat született. Bindley angol mérnök irányításával a mai Kossuth Lajos tér területén vízmű épült, amely 1868 decemberében megkezdte az ivóvíz-szolgáltatást. 
Buda, Pest és Óbuda egyesítését követően a főváros vízigénye tovább emelkedett, ezért a meglévő rendszer bővítése és a vízminőség javítása elengedhetetlenné vált. Wein János, a Fővárosi Vízművek első igazgatója kezdeményezte a budaújlaki (Óbuda) vízmű megépítését, amely meghatározó szerepet játszott Budapest vízellátásának stabilizálásában. A fejlesztések részeként 1880-ban felépült a modern kori Budapest egyik első gravitációs magastározója, a Stefánia úti víztorony, amely naponta mintegy húszezer köbméter víz továbbítását tette lehetővé. 
A Stefánia út kialakulása szorosan kapcsolódott a város keleti irányú terjeszkedéséhez. Az 1879-ben létrehozott Corso út a Hősök tere és a mai Ajtósi Dürer sor között húzódott, majd 1888-ban az Egressy útig hosszabbodott meg, ekkor vette fel a Stefánia nevet. A névadás Stefánia hercegnő személyéhez kötődött. Az út Egressy út és Hungária körút közötti szakasza öt évvel később épült ki, ekkor csatlakozott a Víztorony utca, amely közvetlenül a Stefánia úti víztorony elhelyezkedésére utalt. A víztorony Istvánmező akkori legmagasabb pontján, egy kisebb dombon állt, ami kedvező feltételeket biztosított a gravitációs vízellátáshoz. 
Az építmény kör alaprajzzal rendelkezett. Alsó szintjén nagyméretű, íves nyílások tagolták a homlokzatot, amelyek szerkezeti teherhordó szerepet és természetes szellőzést biztosítottak. A külső megjelenést vörös tégla, süttői mészkő részletek és vakolt felületek váltakozása határozta meg. A felső részt körbefutó párkány zárta le. A torony enyhén kúpos, bádogfedésű tetőt kapott, amelyet fém csúcsdísz koronázott.
A torony belsejében egy hozzávetőleg 1000 köbméter befogadóképességű tartály helyezkedett el. A tartály alatti fővezeték a gravitáció elvét kihasználva juttatta el a vizet a környező városrészbe, biztosítva az egyenletes nyomást. A belső lépcsőrendszer hozzáférést adott a tartályhoz és az üzemeltetési szerelvényekhez. A környezet ekkor még ritkán beépített volt, így a torony messziről látható módon emelkedett ki a városszövetből. 
A 20. század közepére a fővárosi vízellátás technológiája átalakult, így a Stefánia úti víztorony funkciója fokozatosan megszűnt. A környék közkedvelt tájékozódási pontja a Népstadion 1950-es építéséhez kapcsolódó városrendezési terveknek esett áldozatul. 
A torony fennmaradását műszaki állapota nem akadályozta volna, ipari örökségi értékei pedig indokolták volna a megőrzést. A Stefánia úti magastározó hiánya ma jól érzékelteti, milyen mértékben csökkent Budapest 19. századi közműépítészetének állománya. Az építmény ma kizárólag fényképek, metszetek és levéltári dokumentumok alapján értelmezhető, amelyek egy korszak mérnöki gondolkodását és városléptékű infrastruktúra-fejlesztését rögzítik.
(A sorozat hamarosan folytatódik!)
Kapcsolódó:
Eltűnt épületek nyomában – A szentimrevárosi ideiglenes Nagyboldogasszony-templom
Vezetőkép: Az 1906-os fényképen jól látható a víztorony letisztult megjelenése. Forrás: www.forumhungaricum.hu / Steiner Szilárd üvegnegatívjai – Kuny Domokos Múzeum
