Ungváry Zsolt: Veszélyek az éjszakában
Az elmúlt napokban sokkolta az országot a péntek éjszaka eltűnt fiú sorsa, akit bár szombaton többen is láttak a városban, vasárnap hajnalban – nagy valószínűséggel – a Lánchídról a Dunába ugrott. Hogy egy véletlen – elaludt a buszon és nem szállt le – miként alakult rémálommá, azt talán sosem tudjuk meg. A telefonját kétségbeesetten kereső fiatal irracionális lépéseire – HÉV-vel Csömörre és vissza, ahelyett, hogy hazament volna – talán sosem kapunk magyarázatot.
A közösségi médiának, továbbá az írott, elektronikus és online sajtónak köszönhetően mindannyian szinte valós időben követtük a nyomokat a tragikus végkifejletig. Ugyan számtalan eltűnés, bűncselekmény, öngyilkosság, szerencsétlenség történik naponta, de az, amiről többet tudunk, amelybe belevonódunk, értelemszerűen jobban megérint. Más az, ha egy mondatot olvasunk – „Öten haltak meg az autóbalesetben”, „Százakat sodort el az árvíz”, „Tízezer áldozata van a földrengésnek” –, mintha óráról-órára izgulunk valakiért, akit egyébként nem ismertünk korábban.
Az eset azonban megannyi tanulságot hordoz, és rávilágít számtalan problémára. Kicsit öregesen avíttasnak tűnik a kérdés, de csakugyan: miért megy az éjszakába bulizni egy 18 éves gimnazista? Lehet, hogy dátum szerint már nagykorú, de élethelyzete alapján még messze nem az. Iskolába jár, ahol a tanárai értékelésének van kitéve, szülei tartják el, biztosítanak neki fedelet, élelmet, ruházatot, tárgyakat. Miért iszik alkoholt, és pláne – ha így történt –, miért fogyaszt drogot? És a válasz ijesztő: elsősorban elvárások, kortársak illetve a környezet hatására; beleértve a közösségi médiát és egyéb véleményformáló platformokat a szünetekben zajló beszélgetésektől a zenehallgatási vagy szabadidős szokásokig. Aki nem vesz részt, nem enged a közeg direkt vagy áttételes nyomásának, az kívül kerül, kimarad, depressziós lesz, magányos, gúny és megvetés céltáblája.
Miért van, hogy a kortárs közösség – és ez nem újkeletű – a devianciát tekinti „menő”-nek és az egészséges normalitást cikinek? Miért, hogy általában a deviancia húzza le magához a normalitást, a tehetetlen erők inkább ebbe az irányba hatnak, mint fordítva? Hány ittas (vagy dohányzó) kiskorút látunk, aki kizárólag illegálisan juthatott hozzá a szerekhez?
Ha a fiú kábítószert fogyasztott – amire sok jel utal –, akkor azt valakitől be kellett szereznie. Miért nem lehet a drogokkal szemben csakugyan zéró toleranciát, ha kell, brutálisan szigorú törvényeket alkalmazni? Az nem érv, hogy a tiltás dacára is lenne, hiszen gyilkosságokat is követnek el a törvényi tiltás ellenére, mégsem akarjuk erre hivatkozva legalizálni az emberölést.
Néhány éve egy érdi fiú egy budai házibuliban ugrott (esett?) ki az ablakon, és belehalt a sérüléseibe; szintén valamiféle szer hatására. Akkor az édesapa azt nyilatkozta – teljesen érthetően –, hogy reméli, a rendőrség előbb találja meg, mint ő, azt, akitől a gyereke a kábítószert kapta, különben nem áll jót magáért…
A sajtóban szó esett egy szemtanúról, aki a telefonját kétségbeesetten kereső Mátyással találkozott. (Csak apró közbevetés: talán a mobil – bizonyára drága készülék – elvesztése nyomasztotta annyira, hogy nem mert hazamenni? Irracionális kétségbeesés lett úrrá rajta? Előfordul idősebbekkel is, hogy pánikba esnek, és egy alapvetően elhanyagolható problémát megoldhatatlan, kilátástalan helyzetnek vélnek.) A fentebb említett tanú egyébként egy 16 éves fiú volt, aki hajnali fél öt körül látta őt az Örs vezér térnél. Nem emlékszem, feltette-e bárki a kérdést: hát ez a kiskorú mit keresett szombat hajnalban az utcán? Még nem feküdt le a buli után, vagy ilyen korán kelt?
Azért is sok szemrehányás érte a közömbös társadalmat, hogy nem segítettek a fiúnak. Ebben nagy felelősségük van azoknak is – hajléktalanok, részegek, drogosok, kéregetők –, akik sokszor valós vészhelyzet híján erőszakosan, durván támadnak rá járókelőkre; emiatt aztán sokan egy idegen utcai közeledését gyanakvással, félelemmel és kitéréssel fogadják.
Amiképpen az utóbbi időben – nagyon megkésve, szinte reménytelenül – kísérletek történnek arra, hogy a gyerekeket megóvják az okostelefon megannyi káros hatásától (akár a tiltás árán is), volna dolog a különböző szórakozóhelyek és szórakozási módok felülvizsgálatával is. A gyermekvédelem ezt (is) jelentené. Ebben pedig teljes konszenzusra kellene törekedni, és nem politikai haszonszerzésre használni.
Vezetőképünk illusztráció. Forrása: Freepik
