Ungváry Zsolt: Azok figyelmébe, akik szerint most rossz…

Sokan azt gondolják, a történelem csak mese, bemagolandó adatok, amikhez valójában semmi közünk. Pedig egyrészt ezek az események, korszakok, fordulatok és sorsok mind-mind a mi felmenőink, rokonaink életéről szólnak; ez biológiai szükségszerűség. És példájuk segítséget adhat ahhoz, hogy hibáikat ne kövessük el újra; ehhez azonban nem árt megismerni őket.

Az első világháború előtti időszakot nem véletlenül hívták – utólag – a boldog békeéveknek. Egész Európára, Magyarországra pedig különösen egy építkező, fejlődő, tervezhető világ köszöntött. A megszülető, polgárosuló nagyvárosok – hangsúlyozottan Budapest a sugár- és körútjaival, földből kinövő palotáival, villamossal és földalattival, színházaival és kávéházaival – mellett a vidék is gyarapodott. Sokan a tengerpartra jártak nyaralni – és persze nemcsak a vagyonos és ünnepelt író, Jókai nizzai tartózkodásaira gondoljunk, hanem akár a gyermekeket (köztük József Attilát is) Abbáziában üdültető jótékony szervezetekre –, de felfedezték a Balatont, természetjáró egyesületek alakultak a Tátra és a Kárpátok egyéb csúcsainak meghódítására. A vasút behálózta a monarchiát, megjelent a személyautó, a telefon.

Adódtak problémák, hogyne, hiszen tökéletes társadalmi rend nincs. Ostorozták eleget a költők, köztük Ady, aki dúsgazdag szeretőjével bejárta a világot, Párizsból üzente haza, mennyire nyomorúságos az életünk, vad geszti bolondnak nevezte a miniszterelnököt, aki végül mártírhalált vállalt azért, amit soha el nem követett; Tisza István ugyanis ki akart maradni a háborúból, mégis őt tették bűnbakká a honvesztő károlyisták, amikor meggyilkolták. És Ady, aki az általa gyűlölt politikusnál méltatlanabbul, erkölcstelen életmódjából szerzett betegségtől és alkoholtól elgyötörten pár hónappal később hunyt el mindössze negyvenkét évesen, utolsó versében Üdvözlet a győzőnek címmel köszönti azokat, akik rászabadulnak az országra – s aminek hatásait ő már nem kell, hogy elszenvedje.

Voltak tehát bajok – nemzetiségi kérdés, földkérdés, választójog, szegénység, egyenlőtlenségek, pökhendiségek és megaláztatások –, de mennyire eltörpült mindez ahhoz a borzalomhoz, amit a háború négy éve jelentett; következményeiről nem is szólva.

Ugyanígy a harmincas évekre, túl a világégés pusztításainak részleges kiheverésén, a gazdasági válságon, sokan azt hitték, ez mélypont, ennél jobbnak kell lennie. És belesodródott, beleprovokálódott, belegyömöszölődött Európa megint egy háborúba, aminek eredményeként – túl a felfoghatatlan veszteségen, amit maguk a harcok okoztak – egy sokkal rosszabb rendszer köszöntött be; legalábbis az Elbától keletre.

Most megint itt állunk, valami elképesztő jólétben, lehetőségek és szépségek megannyi kavalkádjában, s egyesek szerint ez annyira rossz és kilátástalan, hogy még egy háború is jobb lenne ennél. Kik azok az ostobák, gazemberek, gyilkosok, akik ki merik mondani, hogy egy háború bárminél jobb lehet?

A háborút minden áron el kell kerülni, és hálásnak lenni a békés nyugalomért, amiben részünk van. Amikor európai fiatalok tízezrei nem egy értelmetlen harcban esnek el egy még nyomorultabb világ születésénél bábáskodva, hanem egy svájci síparadicsom bárjában égnek halálra szilveszter éjszaka, mert a pezsgősüvegek tetejére élelmes buliszervezők csillagszórókat álmodtak. Ez is értelmetlen halál, ostoba, Isten ellen való vétek. De könyörgöm, gyerekek, szívesebben mentetek volna a frontra oroszokra lövöldözni a végtelen hómezőkön, mint berúgni az év utolsó napján az Alpok havas hegyláncai alatt?

Divat a nosztalgia, és olyan butaságok emlegetése, hogy régen – harminc, ötven éve – jobb volt. Hogy 1975-ben jobban éltünk, mint ma. Amikor, ha orvost akartunk hívni – vagy taxit, vagy egyszerűen csak randevút megbeszélni belvárosi, telefonos lakásban lakó barátnőnkkel – kimentünk a sarokra a fülkéhez, kivártuk a sorunkat (ha egyáltalán működött a készülék), és a forintossal (vagy tantusszal) három percig beszélhettünk. Ha autót (autót? kétütemű Trabantot, Wartburgot, román Daciát vagy szovjet Moszkvicsot) akartunk vásárolni, befizethettük a vételárat a Merkurnál, és a sorszámunkat böngészhettük izgatottan, vajon három vagy négy év múlva jutunk-e hozzá. Nyugatra háromévente lehetett utazni, megfelelő valutakeret kiváltása után. A fiúkat elvitték másfél évre katonának; minket, egyetemista előfelvetteket csak egyre; mondjuk annak sem volt semmi értelme.

Az élelmiszerboltban – ami nagyjából akkora volt, mint az Auchanban a chipses polcok folyómétere – vehettünk zacskós tejet, ami egy műanyag ládában állt, a lyukas tasakok miatt fura szürkésfehér lében; egy odakészített mocskos ronggyal törölgethettük le. Akadt kétkilós kenyér és kifli meg zsömle, cukor és liszt is, ha épp nem volt valamelyik hiánycikk. Banán csak egyszer-kétszer (órás sorbanállással), avokádó, szójalatte vagy olajbogyó még úgy se. Babkávét lehetett ugyan kapni, amit a közértben elhelyezett darálón mindjárt meg is őröltek a vásárlók, s a kiszóródott port a koszos pultról egy kis kartonlappal kotorták vissza a zacskóba.

De az összevetés későbbi koroknak sem hoz dicsőséget. Én 1994-ben, kezdő tanárként bruttó huszonnégy-, nettó tizennyolcezer forintot kerestem. Adókedvezmény nem volt. Feleségem egyetemre járt, Bokrosék frissen be is hozták a tandíjat, ki is fizettünk előre három hónapot. Ezt később az Alkotmánybíróság, úgy emlékszem, eltörölte, de vissza persze nem kaptuk. Egy liter tej 40-50, egy kiló hús 400-500 forint körül volt. Liszt nagyjából 50, cukor 100, tojás 10-12, déligyümölcsök 150 körül, BKV-jegy 20-30, benzin talán 100, mikrohullámú sütő 15.000, televízió 20-25.000. Az árak tehát hol 4-5, de legrosszabb esetben is tízszeresükre nőttek. Vagyis olyan, mintha ma 180 ezret keresne egy kezdő tanár. Valójában 430 ezer körül van.

Valamiért az a divat minálunk, hogy minden generáció szeret panaszkodni, és a maga sorsát látja a legnyomorúbbnak. De bőven elég egy kis háború – erre nagy igény van a nyafogók körében – és rögvest kiderül, mi is az a nélkülözés.

Én mint történelemtanár arra kérem tisztelettel a jövőnkkel játszadozókat, hogy nekem ne kelljen kipróbálnom, amit tanulmányaim során már elsajátítottam. A többiek, ha annyira odavannak érte, hát keressenek maguknak valami rezervátumot, és játsszák ott le a háborúsdijukat.

Én elhiszem, hogy mindennél van jobb. De a tapasztalat azt mutatja, hogy az esztelen elégedetlenség inkább nyomorba dönt.

Vezetőkép: A CA-1 Europa új harci drón bemutatója a bajorországi Tussenhausenben 2025. szeptember 25-én. Az MI-technológiára specializálódott német fegyvergyártó vállalat, a Helsing a négytonnás tanulmánydrónt európai partnercégekkel kívánja továbbfejleszteni, hogy 2027-ben röpképes legyen, négy éven belül pedig elkezdődhessék a sorozatgyártása. Fotó: MTI/EPA/Szilágyi Anna