Ungváry Zsolt: Kit kerestek?
Először meg sem ismerte. Benézett a kórterembe, ahová a nővér mutatta, de az ablak melletti ágyon egy idegen, ijesztően öreg asszony feküdt. Éppen tovább akart menni, amikor a nő felnyitotta a szemét, és Renáta rádöbbent: az arcán a közelgő elmúlás jegyét viselő rémisztő vénség az édesanyja. Keresztülsietett a jobbra-balra merőlegesen álló ágyak között, az ott fekvőknek zavartan biccentett, talán dünnyögött is valami köszönésfélét, de kerülte a tekintetüket.
Kihúzta az ágy alól a támlátlan vasszéket, lekuporodott rá, és megfogta az anyja petyhüdt, hideg, vértelen kezét. A beteg Renátára pillantott, mintha kutatott volna az emlékezetében, végül elhaló hangon megszólalt.
– Anyuka…
– Renáta vagyok, Mama. A lányod. Anyuka… A Nagyi meghalt. Nagyon régen.
– Igen. Anyuka. Találkozni akarok vele…
– A Nagyi meghalt, Mama…
– Találkozom anyukával. Megkeresem, hogy újra láthassam. Nagyon hiányzik…
Renáta nem szólt, a könnyeit nyelte. Hirtelen eszébe jutott, hogy jó húsz évvel ezelőtt, még gimnazista volt, egy ugyanilyen kórházi ágy lábánál állt. A Mama akkor köszönt el az édesanyjától; ő, az unoka kicsit zavartan figyelt, mintha idegen lett volna. És a Nagyi is arról beszélt, hogy rövidesen találkozni fog az anyjával. A Nagyi sokkal tisztább elmével agonizált; pontosan tudta, mi következik, és ezt mondogatta: „Negyven éve nem láttam az édesanyámat. De még ma feljutok a mennybe, és megkeresem őt.”
– Én vagyok itt, Mama. A lányod. Renáta.
– Találkozni fogok anyukával… – ismételte az öregasszony. Fáradtan lehunyta a szemét. Renáta fölállt, ellépett az ágytól. A nővér jött be.
– Fáradt a néni. Hagyja pihenni.
Úgy jött ki a kórteremből, hogy nem nézett semerre, csak maga elé, a linóleumra. Kint esett az eső, mégsem szállt buszra. A pocsolyákat sem kerülte ki, ment, leszegett fejjel. Talán most látta utoljára a Mamát. Így fog rá emlékezni mindig? Fog-e eléggé emlékezni? Megismeri-e majd, ha odafönt újra találkoznak? Megtalálja-e? Igen, meg kell találnia. Meg fogja keresni, ahogyan a Nagyi a maga édesanyját, a Mama a Nagyit…
Nehezen aludt el, mire végül mégis, mintha rögtön csörgött volna a telefon. A kórházból hívták: a Mama meghalt. Egyszerre minden olyan üres lett. Amióta élt, a Mama mindig volt. És ezentúl nem lesz. Soha többé. Lerogyott az ágy szélére, hanyatt dőlt. Lehunyta a szemét. Álom és ébrenlét határán önmagát látta kívülről. Nagyon öreg volt. Körülötte a gyerekei… Hiszen nincsenek is gyerekei… Csak a Mama… Hol a Mama?
Aztán vége lett mindennek. Majd nagy fényesség támadt körülötte, melegség öntötte el. Tudta, hogy a mennybe jutott, ahogyan kislány korában elképzelte, ahogyan a felnőttek meséltek róla.
Igen, most megkeresheti a Mamát. Körülötte mindenki békésen állt, egy irányba figyelt, de ő nem törődött velük. Egymás után ragadta meg az alakokat, és a Mama után kérdezősködött. És igen, néhányan emlékeztek rá. Járt itt, izgatott volt, nyugtalan, és az anyukáját kereste. De nem találta, mert az anyukája már rég elment, mert a saját anyukája után kutatott.
Renáta kétségbe esett. Hogyan találja így meg a Mamát? És ekkor egy nyugodt, szép, erős hangot hallott. A férfi úgy beszélt, mint akinek hatalma van.
– Kit keresel, Renáta?
– Az édesanyámat keresem. De nem találom, mert ő is az édesanyját keresi, aki a saját anyukáját, és az meg az övét… Mindegyik a többit üldözi, és soha nem találnak egymásra.
– Nézd a többieket! – szólt a férfi a fehér ruhásokra mutatva. – Ők már nem keresnek senkit. Mert megtalálták. Nézz rám! Kit kerestél egész életedben?
Hirtelen nagyon egyszerű és megnyugtató lett minden. Őt is elöntötte az a béke és boldogság, ami a többieket. És ekkor már ott állt mellette a Mama, a Nagyi, az ő anyukája és annak az anyukája… És mindenki.
De nem egymásra néztek, hanem előre, a fénybe, ahonnan a hangot hallották.
És úgy érezték, végre megtalálták, akit kerestek.
Vezetőkép: Freepik.com
