Ungváry Zsolt: A politika mint a teremtő és romboló erők terepe
A hegeli dialektika szerint minden tézis megszüli az antitézist. A kettő harcából aztán létrejön a szintézis. Ezt Marx megpróbálta a politika nyelvére lefordítani, és az ősközösségi társadalom magasabb szinten való megismétlésében, a kommunizmusban látta a történelem győzelmét.
Bár Marx a leggazdagabb országban (Anglia) várta ennek eljövetelét, már csak azért is, mert az emberek ott tudják elfogadni a szükségletek szerinti elosztás elvét (tehát hogy mindenki csak annyit vesz el a közösből, amennyire szüksége van), ahol megvan ehhez a kellő jólét. Mégpedig generációk óta. (Vagy a szeretet, mint egy családban.)
Ehelyett a legszegényebb országok döntöttek a kommunista út mellett (már amennyiben a – szó szerint és képletesen is – fejhez szorított géppisztoly hatására valaki elmondhatja, hogy „döntött”), nem is sikerült túl fényesen.
Az egymással küzdő irányzatok azonban a parlamentáris demokráciákban is létrehozzák a hegeli dialektikát. A baloldal általában hadat üzen a rendnek; leépítik, ellopják, tönkre teszik az országot, apátiába („merjünk kicsik lenni”), passzív kilátástalanságba hajszolják az embereket, és amikor mindez már a teljes káosszal és megsemmisüléssel fenyeget, akkor a polgárok azt mondják: jöjjön a jobboldal!
És jön. Megkezdődik a rendteremtés, az építkezés, tervezés, a reményt adó jövő felvázolása. Ennek aztán megint az lesz a következménye, hogy a békés, kiegyensúlyozott világot immár alapvetésnek érző közösség, különösen a fiatalok, akik nem emlékeznek a rosszra, elkezdenek lázadni. Mivel a létfenntartásért folytatott napi küzdelem helyett van idejük mindenféle pótcselekvésekre, részben unalomból is, felfedezik magukban a marxista-elitellenes, szociálisan érzékeny gyermekvédő (de kizárólag hátrányos helyzetű és/vagy deviáns gyermekek iránt, mert valahogy ez a magzatokra sosem terjed ki, sőt) vegán zöldeket, és hadat üzennek a „tekintélyelvű”, „diktatórikus” rendnek, aminél „minden jobb”, még a vérengző káosz és a jog teljes kiiktatása is.
Jön tehát az újabb zuhanás, a korábbi tartalékok felélése, ideológiai és gazdasági marhaságok, mígnem az abnormalitást annyira csúcsra járatják, hogy a normalitás megint felülkerekedik és visszatérnek a konzervatívok. Csak közben eltelnek az évek, a megkezdett projektek befulladnak, s lehet megint nulláról kezdeni.
Jó példa az efféle felesleges kitérőkre az amerikaiaknál a Biden-féle négy év (ami után visszahozták Trumpot, hogy folytassa ott, ahol az abnormalitás legutóbb megszakította a történelem menetét) vagy nálunk a 2002 és 2010 közötti gazdasági, erkölcsi, politikai, közbiztonsági mélyrepülés, aminek a végén megpróbáltuk felvenni a fonalat ott, ahol 2002-ben el kellett szakítanunk azért, mert a szocialisták előbb elhitették, hogy ők pont olyan jól csinálnának mindent (pedig hát nem), később (2006-ban) pedig egyszerűen hazudtak éjjel-nappal és trükkök százaival kozmetikáztak, hogy végül a választást „visszahozzák a sz.rból”.
A jobboldali kormányzáson kívül mást nem látott generációk most ismét készülnek az antitézisre, hogy minden korosztály a maga kárán próbálhassa ki, miért nem szabad a baloldalt soha hatalomba engedni.
Mert bármit is mondjanak és bármivel kábítsák a tapasztalatlan vagy rövid emlékezetű tömegeket, igazából teremtés csak az egyik oldalon van. A fénynek azonban mindig van árnyéka is: ez maga a tagadás. Amiként Madách Lucifert megrajzolja, a bukott angyalt, aki eredetileg ugyan a jó oldalon van, sokat kap, de nem eleget; ettől sértett lesz és fellázad.
De azért az ember mégis küzd és bízva bízik.
Vezetőkép: Pankotai Lili aktivista, vlogger beszédet mond a gyülekezési jogról szóló törvény módosításának visszavonásáért tartott, Hadházy Ákos független országgyűlési képviselő által szervezett demonstráción az Erzsébet hídon 2025. április 1-jén. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
