Ungváry Zsolt: Kalandvágy vagy őrültség? Miért cserélnénk le egy működő világot egy bizonytalanra?
A filmekben, regényekben kedvelt elem, hogy alternatívákat mutatnak be: egy-egy történetet másként mesélnek el, megváltoztatnak benne valamit, így a szereplők különböző sorsokat élhetnek át.
A valóságban azonban nincsenek ilyen párhuzamos helyzetek. Hiába szeretnénk kiütni Gavrilo Princip kezéből a pisztolyt, vagy elképzelni, hogy Antall Józsefet nem gyűri le a rák; esetleg, ha a bíró pontosan az előre jelzett öt perc hosszabbítás lejártakor lefújja az ír-meccset…
Ugyanígy nem tudhatjuk, mennyiben lenne eltérő az ország képe egy másik kormányzat alatt. Akik egy ismeretlen, új erőt szeretnének hatalomba segíteni, azok bizonyára azt gondolják, ennél csakis jobb lehet. Hogy pontosan miben, mennyire, azt talán nem gondolják végig, de kontrollcsoport híján hivatkozhatnak arra, hogy több tej és méz folyna a mostaninál.
Ha nem is laboratóriumi körülmények között modellezett referencia, de azért valami hasonló rendelkezésünkre áll a múltból és a jelenből is. Ha 1990 óta a baloldal (a szocialisták, a globalisták, a liberálisok) kerültek hatalomra, menetrendszerűen érkeztek a megszorítások, az adóemelések, a kedvezmények megszüntetése, a magas kamatokkal felvett hitelek, az eladósodás, a nemzeti vagyon kiárusítása, a kiszolgáltatottság idegen gazdasági és politikai érdekeknek.
Ráadásul a baloldalnak nem erőssége a következetes igazmondás. Horn Gyuláék a háromhatvanas kenyér és a hamis, langyos semmittevés ígéretével, a biztonságnak hitt reménytelenség kádári megidézésével nyertek választást, majd a Bokros csomaggal zárták rövidre az illúziókat, és napi szinten bekövetkező robbantásokkal, maffialeszámolásokkal, nyílt utcán agyonlőtt emberekről szóló hírekkel tépték szét a közbiztonságnak még a látszatát is.
Nem is volt nagy csoda, hogy 1998-ban megbuktak. 2002-ben aztán Medgyessyvel a „fejlődő ország, de a kormány nem ad belőle eleget a polgárainak” alaptézissel vágtak neki a kampánynak („Több pénzt az embereknek!” feliratú plakátok árasztották el a várost); a megtévesztett Kánaán-hívőknek köszönhetően minimális különbséggel nyertek is, majd fél év elteltével közölték, hogy a „jóléti rendszerváltás” véget ért, s amikor a miniszterelnök szájából elhangzott a beismerés („Az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel”), megkapta a selyemzsinórt, és jöhetett a nagy puccsoló, Gyurcsány, akinek kormányzóképességéről („Nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk”) és őszinteségéről („Hazudtunk reggel, éjjel meg este”) éppen tőle tudtuk meg a legtöbbet.
Ennyit tehát a múltbeli tapasztalatokról, milyen az, ha globalista pártok kezébe kerül a kormány. De van jelenbeli párhuzam is, legjobb példa talán Budapest, amit többszáz milliárdos tartalékkal, egy emelkedő korszakban vett át a Karácsony Gergely mögött felsorakozó társaság, rövid úton csőd közelbe, fenyegetésként leállított tömegközlekedésbe, zsarolásokba és folyamatos tehetetlen nyavalygásokba fullasztva a városirányítást. Ez a siránkozás egyébként itt nálunk, Érden is ismerős: a 2019-ben győztes baloldal azzal kezdte, hogy megszüntette a város egyetlen komoly brandjének, a női kézilabda-csapatnak a támogatását, amely azóta az első osztályból is kiesett, az utcák azonban továbbra is gidres-gödrös, kátyúkkal tűzdelt, szilárd burkolatot sosem látott afrikai minőségűek. Az évi sokszáz millió, amit annak idején a kéziseknek úgy tudtak biztosítani, hogy közben azért működött a város, most elvileg megmaradt, de nem látni, hová került, s egyre gyakrabban hangzik el Csőzik László szájából a csőd kifejezés. (Nyelvészek még nem erősítették meg, de tartja magát a népi hiedelem, hogy a „csődbe juttat valamit” jelentéssel született „csődzik” igéből származik a polgármester neve.)
És miközben a baloldali vezetés (legyen bár kormányon vagy egy település élén) rögvest másra mutogat, kétségbeesik, kölcsönkér, nyafog, fizetésképtelenséget jelent, ha egy kis probléma adódik, az Orbán kormánytól effélét nem szoktunk hallani, jóllehet migránsválság, pandémia és háború színesítette az elmúlt tíz évet. Még az elvileg szövetségesünknek számító Európai Unió is ott tart be, ahol tud, a kontinens gazdasági potenciálját alapjaiban befolyásoló Németország látványosan gyengélkedik, nálunk mégis az adókedvezmények kiszélesítéséről, 14. havi nyugdíjról, vállalkozást támogató hitelekről hallunk.
A hazai nyomorhoz pedig aprócska adalékként nézzünk egy kis turisztikai szakirodalmat az október végi őszi szünetben éhező magyarokról: „Ugyan Barcelona volt az abszolút kedvenc város a magyarok körében az őszi szünetben, de Alicante és Málaga is szerepeltek a top tízes listán. A Kiwi.com foglalási adatai szerint 82,5 százalékkal többen repültek Alicantéba, mint tavaly, míg Málagába 6,2 százalékkal nőtt a foglalások száma.”
Mi történetesen Boszniában jártunk egy pedagógus csoporttal; Mostarban, a Kravica-vízesésnél és Szarajevóban is több magyarba botlottunk, mint egy pesti játszótéren. De amikor az elmúlt években hasonló hosszú hétvégéken Prágába vagy Kehidakustányba mentünk, azok is tele voltak honfitársakkal.
Bizonyára mindig mindennél van jobb. A már fentebb idézett nagy gondolkodó mondta azt is, hogy valamennyien többre vágyunk, többet érdemlünk: „Akinek egy szobája van, az kettőt, akinek kettő van, az hármat, akinek három, az meg családi házat. Akinek öreg, öregecskedő felesége van, az fiatalabbat.”
De az is lehet, hogy hálát kellene adnunk a két szobáért, mert holnapra talán annyi sem lesz, valamint a velünk megöregecskedő feleségért, mert mások talán magányosak.
Nincs alternatív hazánk és alternatív életünk. Ha nem muszáj, kalandvágyból ne tegyük tönkre.
Vezetőkép forrása: Freepik.com
