Ungváry Zsolt: Négy nap a kalendáriumban
Időérzékelésünk egyszerre lineáris és ciklikus. Az éveket egymás után számozzuk, kezdőpontnak (bármennyire is igyekeznek ezt eltagadni) a történelem legfontosabb pillanatát, az Isten megtestesülését választottuk. Így könnyű átlátni, hány év telt el egy-egy esemény óta, érzékeljük az őket elválasztó különbséget. Ugyanakkor a hónapok ismétlődésével köröket képezünk, így egymástól távol eső dolgok összecsúsznak a naptárban, lehetőséget adva arra, hogy egyszerre lássunk rá mindarra, ami történt.
November elsején, mindenszentekkor találkozik talán legjobban a földi világ, a véges emberi élet és a transzcendens, az üdvösség, amire mindannyian meg vagyunk hívva. A legfontosabb kérdésre, hogy miért vagyunk a világon és mi lesz velünk, ha meghaltunk, ez a kereszténység válasza, aminél érthetőbbet és kidolgozottabbat eddig senki sem adott. Akár gyakorló hívő valaki, akár nem, ezt a kérdést nem kerülheti meg. Lelkünk vágyik az igazságra és az igazságosságra egyaránt. Hiszünk benne, hogy ha a Teremtő életre hívta személyiségünket, nem lehet olyan tékozló, hogy teljesen megsemmisítse és nem lehet olyan gonosz, hogy valami végtelen szenvedéssel büntesse. Végső soron mindannyian szentté akarunk válni.
November 2-a aztán rögtön egy nagy igazságtalanság átmeneti orvoslását hozza. A trianoni békediktátumban az ezeréves Magyarországtól elcsatolt, színmagyar vagy jelentősen magyar többségű területek egy része, a Felvidék déli sávja 1938-ban ezen a napon visszatér az anyaországhoz. Mi, innen a jövőből már tudjuk, hogy ez csak átmenetileg tartott, de az akkoriaknak örömöt szerzett, az azt megtapasztalóknak az igazságba vetett hitét rövid időre visszaadta, mint ahogy nekünk is reményt kínál, hogy a legkilátástalanabb helyzetből is lehet kiút.
Harmadikán, tehát a napok rendje szerint később viszont egy korábbi történésre, éppen a fent említett bécsi döntést szükségessé tevőre emlékezhetünk: 1918-ban ekkor írta alá az Osztrák-Magyar Monarchia a padovai fegyverszünetet, amivel lezárult az első világháború. Ha valaki a térképre pillant, láthatja, a határainktól milyen elképesztő távolságra zajlott mindez; úgy veszítettünk, hogy magyar területen nem csak nem állt idegen katona, de a mieink jó négyszáz kilométerre nyugatra tették le a fegyvert. Hogy ebből miként lett Trianon, az meghaladja e cikk kereteit.
Találhatunk ellenben sokkal örömtelibb mozzanatot is november 3-ra. Éppen kétszáz esztendeje, a pozsonyi (akkori magyar főváros) országgyűlésen gróf Széchenyi István felajánlotta birtokai egyévnyi jövedelmét a magyar nyelvvel foglalkozó tudós társaság alapítására. Bizonyára ma is lennének vagyonos emberek, akiknek a családi költségvetését nem döntené romba egyévnyi jövedelmük felajánlása valami fontos nemzeti célra, de ez még akkor is olyan feltűnést keltett, hogy csak a „Legnagyobb magyar” élt e kiváltsággal. E nemes gesztusból született aztán a Magyar Tudományos Akadémia, aminek tagjai között akadtak ugyan erre érdemtelenek, de az intézmény létrejötte mégis hazánk szellemi fejlődésének jelentős mérföldköve.
És alig örvendeztük ki magunkat e nagyszerű tetten, meg is érkezünk negyedikéhez, amely – hasonlóan október 6-hoz – gyásznapként vonult be históriánkba. A már-már győztesnek látszó forradalmat, a semleges Magyarországot ekkor érte a szovjet lánctalpakon érkező pusztító támadás. Szabadságharcunk véres halálában azért mégis ott a feltámadás ígérete; amiként nagypénteken sem esünk reménytelenül kétségbe, hiszen tudjuk, hogy rövidesen húsvét vasárnap reggele lesz, amikor Krisztus legyőzi a halált, és utat mutat nekünk is (ld. november 1.), ugyanúgy a november 4-i megemlékezéseken is már tisztában vagyunk azzal, hogy harmincöt évvel később csak kivonultak az oroszok, sőt megszűnik maga a Szovjetunió is, mondhatni, hogy a korábban minket elfoglaló birodalmak jó szokásához híven. Bárki is állítsa az ellenkezőjét, végre megvalósult az 56-osok álma – még egy kicsit talán túl is szárnyalva azt – egy független, szabad, demokratikus Magyarországról.
Ebben a négynapos kis körben tehát benne van életünk, halálunk és feltámadásunk, reményünk és üdvösségünk.
Fotó: honvedelem.hu
