Ungváry Zsolt: Amikor a tolvaj pénzt visz a házba…
Régen hálás volt az ember a napsütésért, a termésért, a házastársáért, a mindennapi kenyeréért; a reggelért, hogy megérte, az estéért, hogy megpihenhet. Megköszönte a Teremtőnek, elfogadta a rendet, és nem akarta a saját képére formálni a világot.
A népfelség elve mindezt porrá zúzta. Miután az egyén értesült róla, hogy ő a jog és a hatalom forrása, sokan azt a következtetést vonták le belőle, hogy nekik minden jár, és ezért nem is nagyon kell tenniük semmit. Négyévente behúzzák az ikszet oda, ahová kedvük szottyan, s ezért cserébe bármit elvárhatnak.
Ebben az elvárásban és ezzel szorosan összefüggő követelődzésben leginkább azok járnak élen, akik a legkevesebbet (esetleg semmit) tették be a közösbe. Sem anyagi, sem szellemi termékkel, sem munkával vagy legalább jóindulatú támogatással nem járultak hozzá az ország, a nemzet gyarapodásához, de a leghangosabban igénylik az adóforintok rájuk eső részét. Az osztrák, a német, a svájci életszínvonalat kérik számon. S mivel a hatalom ugye az ő kezükben van, amivel négyévente letehetnek és felemelhetnek pártokat, embereket, ezért majd leszavaznak az új erőre, mert akkor jobb lesz.
Erről már van tapasztalat; idősebbek emlékezhetnek a három hatvanas kenyérrel kampányoló Horn Gyulára, aki Bokros-csomaggal helyettesítette a kádár-kori olcsóság ígéretét vagy Medgyessyre, aki a „jóléti rendszerváltás” szlogenjével fél év alatt csakugyan kiosztotta az első Orbán-kormány által a büdzsében hagyott tartalékot, majd közölte, hogy ezentúl száznyolcvan fokos fordulat és megszorítások következtek.
Az emlékezet azonban rövid (a később születettek esetében hiányzik is), így újfent megeshet, hogy a globalista oldalt segítik kormányra. Akik minden bizonnyal adóemelésekkel és megszorításokkal nyitnak – erről már beszélnek is olykor, ennyivel szinte tisztességesebbek elődeiknél, akik ezt teljes titokban igyekeztek tartani és hazudtak reggel, délben meg este –, amit majd ráfognak a nemzeti kormányra, mondván azért van szükség a költségvetés bevételeinek növelésére és a kiadások csökkentésére, mert „az Orbánék mindent elloptak”.
Érdekes, hogy amikor a Fidesz-KDNP koalíció maradt (2014, 18, 22), sosem kellett megszorítani, pedig ha minden ciklusban csak lopnának (amint ezt az aktuális kihívók a szánkba rágták), akkor 2010 óta már tényleg mindent elloptak volna. Viszont annyira azért jó fejek, hogy miközben mindent ellopnak, egy kicsit visszacsurgatnak az embereknek is, hogy ne lázadozzanak:
Adókedvezményeket vagy egyenesen mentességet biztosítanak a családoknak, a háromnál több gyermekes anyáknak, a 25 év alattiaknak. Tehát legalábbis az ő adójukat nem tudják ellopni. De a lopott pénzből kiszúrják a nyugdíjasok szemét a 13. havi nyugdíjjal, a nyugdíj prémiummal és a rendszeres éves emelésekkel, a babaváróval tízmillióval teszik a lopásban bűntársukká a gyermeket vállalókat, CSOK-kal és Otthon Start Programmal megvesztegetik a lakásvásárlókat, ingyen tankönyvvel alázzák meg az iskolásokat, jelentős pedagógus- és orvosbéremeléssel osztanak vissza a zabrált vagyonból. Rezsicsökkentéssel kenyerezik le az embereket, hogy ne lázadozzanak (persze őket nem lehet ilyen könnyen átverni, ezért lázadoznak).
Olyan ügyesen csenik el az állami vagyont, hogy kívülről úgy tűnik, mintha nőne: visszavásárolják a MOL-t, a reptért, megveszik a Vodafone-t. Vásároltak több, mint 100 tonna aranyat (!), megharmincötszörözve a baloldaltól örökölt mennyiséget. (Ha mondjuk eladna a kormány 10 tonna aranyat valamilyen okból, jönne a vádaskodás, hogy ellopta. De hiszen ő vette, akkor nem mondták, hogy az Orbán a saját pénzéből halmozza az ország aranykészletét. Holott ez lett volna logikus; hiszen, ha költségvetési pénz kimegy, akkor az biztos a kormánypolitikusok zsebébe vándorol, ezen az alapon, ha megveszik a repteret, a saját pénzükből veszik?)
Minden egyéb híresztelés dacára kórházak épültek és újultak meg, és ugyan az ellenzéki viccek visszatérő elemei, de azért a stadionokra, arénákra (futball-, atlétikai-, kézilabda-) is valahonnan elő kellett teremteni a pénzt (azt se bírták tehát ellopni); és milyen jók ezek a létesítmények, amikor egy-egy válogatott meccsre megtelnek, vagy a kormányt mocskoló énekes szervezhet oda milliárdokat fialó koncerteket.
Na de mindez, tudjuk, egy korrupt, bukott, rablóbanda regnálása miatt van, de ha majd jön a kormányváltás, akkor… Nos, ismerjük a koreográfiát: közlik, hogy vége a jóléti rendszerváltásnak, és következnek az elszálló gáz-, villany- és benzinárak, privatizálják a nemzeti vagyont (eladják a MOL-t, az aranytartalékot, a közműveket, a repülőteret), nő a munkanélküliség, elértéktelenednek a fizetések, megszűnnek az adókedvezmények, az ellenük tüntetők szemét kilövik.
És ha bekövetkezik a csőd (mint mondjuk Budapest esetében, amit a Tarlós-időszak fegyelmezett költségvetése és hátrahagyott jelentős tartalékai után rövid úton kifosztottak), mutogatnak mindenfelé; áldozatot kérnek a lakosságtól, segítséget az IMF-től; pedig egy dolgot kellene tenniük – ami logikus olyankor, ha valaki nem ért ahhoz, amit csinál, illetve tönkretesz mindent –: lemondani, méghozzá örökre.
Sajnos, ez az örökre általában elbukik a választópolgárok hiányos memóriáján és történelmi tájékozatlanságán, így előfordulhat, hogy a régi recepttel, a korábban már felsült ideológiával és politikával újra és újra megpróbálkozhatnak. A tolvaj újra és újra tolvajt kiált, és mindig akadnak, akik hisznek neki. Csak sajnos a következményeket mindig kollektíven viseljük.
Vezetőkép: illusztráció
