„Meg kéne őrizni kevés, még megmaradt nemzeti kincsünket” – Szamos Miklósra emlékezünk

A Ruszwurm cukrászda bezárása után pár órával elhunyt Szamos Miklós, akinek süteményeit és marcipánkölteményeit egy egész ország ismerte és szerette. Az üzlethelyiség körül évek óta zajló vita tíz éve húzódott, és amelynek befejezésekor történt a tragikus végkifejlet. Nem tisztünk állást foglalni a kérdésben, azt viszont nagyon fontos felidézni, hogy Szamos Miklós nemzeti kincsnek tekintette a nagy múltú cukrászdát, és amikor a hozzá került, valószínűleg a totális megszűnéstől mentette meg. Kérdés, mi lesz most az intézmény helyén, remélhetőleg nem szendvicsbár…

Lassan 16 éve, még zöldfülű újságíróként készítettem interjút Szamos Miklóssal egy azóta megszűnt online kerületi lapba. Izgalmas volt, hogy a nevét mindenki ismeri, süteményeit és marcipánját egy ország (köztük én is) szereti, és nagyon imponált, hogy a felkérést első hívásra elfogadta.

Akkor még nyoma sem volt a későbbi, Ruszwurm Cukrászda körül kialakult botránynak, viszont az interjú több pontján érezhető volt a benne lévő feszültség. Ahogyan a hév elragadta és kezével az asztallapot verte, miközben arról beszélt, hogy már Dobos C. József is azért tette közkinccsé a dobos torta receptjét, mert megunta a hamisítványokat, és hogy ő akkor sem hamisítja ezt a tortát, ha mindenki ezt teszi.

Szamos Miklós akkor arról is beszélt, hogy nem akar azok közé tartozni, akik elherdálják nemzeti örökségünket, felidézve, hogy amikor átvette a Ruszwurmot, meg a Koronát, éppen akarták „kótyavetyélni valami külföldinek, aki szendvicsboltot csinált volna belőle.”

Az alábbi interjú-részlet közzétételével a ma elhunyt Szamos Miklósra emlékezünk:

Érzi egy cukrász a „közönség” szeretetét?

Egy történettel tudok erre válaszolni. Dobos C. József híres gasztronómus volt, akinek egyedülálló delikát boltjában igazi ínyencségeket lehetett vásárolni. Sikk volt tőle rendelni vacsorát, esküvői menüt, és ő valóságos költeményeket tett az asztalra. Főleg német nyelvterületen lett sikeres gasztronómiai könyveivel; ezután úgy hívták őt Európa nagyvárosaiba „fellépni”, mint egy showmant, ha valahol különleges, királyi lakomát rendeztek. Ő volt a karmester, érkezéséről az akkori sajtó szenzációként számolt be. 1875-ben a világkiállításra egy tortát komponált, amit még Ferenc József is megkóstolt, és „sehr gut”-nak, nagyon jónak nevezett. Egy alkalommal megkérdezte tőle egy tudatlan francia újságíró, miért ünneplik ennyire, mégis mit alkotott…erre Dobos sértődötten végigmérte és rábökött a tortára. „Semmit, csak ezt a tortát.” Azt hiszem, ezzel válaszoltam a kérdésre.

A különbség csak annyi, hogy ma már nincsenek ilyen showmanek; sajnos a generációnknak már nincs erre igénye, étkezési kultúra sincs már. Dobos egyébként közkinccsé tette a receptet, mert megunta a hamisítványokat, ma mégis kevesen készítik az eredeti recept szerint a süteményt. Visszakanyarodva a kérdésre, a cukrász igazából nem érzi az elismerést. Egy ilyen fantasztikus ember ezzel a tudással, ennyi szellemi termékkel csupán erről a tortáról lett Magyarországon híres, ezért maradt fenn a neve. És így van ezzel minden cukrász…

(…)

– Mennyire sorsszerű volt a pályaválasztása? Cukrászcsaládba született, de sok minden mást is kipróbált…

Közgazdász voltam, ami – ezt nyugodtan mondhatom – egy teljesen komolytalan szakma. (…) Noha nem is vonzott az, hogy belekerüljek ebbe a körbe, s máshonnan is indultam – szüleim cukrászok voltak, illetve anyám takarítónő – ennek ellenére csináltam egy darabig. A cukrászat több okból is hívogatott, mint ahogyan ezt a könyvben is megírtam. A cukrász ugyanis termel, elad, értékesít, a dizájnmunkát és a reklámot, illetve a kereskedelmet is végzi, tehát itt minden lejátszódik kicsiben, ami a világban nagyban zajlik. Ugyanakkor nincs főnököm, ráadásul ez egy népszerű szakma.

Mi nem adóbehajtók, nem NBH-sok, nem BKV-sok vagyunk, nekünk nem szidják a felmenőinket, csak akkor, ha nem jó a sütemény. Általában az emberek – ha nem verjük át őket – hálásak nekünk, mert itt jól érzik magukat. Egy cukrászdában átlagosan 10-20 fő dolgozik, mérettől függően, és mindenki végigkíséri az egész folyamatot. Ez számomra emberibb, mint húsz évig irodában üldögélni, tárgyalni, értekezletekre járni. Én cukrászdába születtem, ott nőttem fel, egészen húsz éves koromig dolgoztam apám mellett, ehhez értettem, a cukrásziskolám is megvan. Amikor pedig volt rá lehetőségem, hogy saját cukrászdám legyen, ezt az irányt választottam.

És a közgazdász végzettségét is kamatoztathatta…

Vezettem egy céget, és így tudtam hozzájutni a Ruszwurmhoz, meg a Koronához, amit el akartak kótyavetyélni valami külföldinek, aki szendvicsboltot csinált volna belőle. Ez olyan, mintha a kőkorszaki embernek adnának egy darab platinát: eldobja, mert aranyat már látott, de fogalma sincs a másik értékéről, nem tudja, mi az. Ugyanígy történt a Gerbeaud-val, amit rendszerváltáskor eladtak egy német befektetőnek, aki nem szakmabeli. Ez a hely a világ, de legalábbis Európa legjobb cukrászdája volt, ahol példátlan tudás és hagyomány halmozódott fel, most pedig már nincs cukrászműhelye a helyszínen, söröző van az alján. Pedig

meg kéne őrizni kevés, még megmaradt nemzeti kincsünket.

Lehet azt mondani, hogy ez az Ön missziója? A hagyományoknak a megőrzése?

Nem misszió ez, egyszerűen csak én nem akarok azok közé tartozni, akik elkótyavetyélik nemzeti örökségünket. Ahogy a mondás tartja, „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat!” Semmi küldetés nincsen itt, egyszerűen csak arról van szó, hogy

ha mindenki hamisítja is a dobostortát, én akkor sem fogom.

Az interjú 2009. szeptemberében jelent meg az azóta megszűnt budaihirlap.hu oldalon.

Meghalt Szamos Miklós, az okleveles közgazda, cukrászmester 78 éves volt

Vezetőkép: Szamos Miklós hivatalos oldala