Ungváry Zsolt: Megkísértés; látogató a Siesta Szanatóriumban (novella)

Hirdetés

A költőnek éppen tisztább pillanata volt.
Ebbe beletartozott az is, hogy magát költőnek tekintette, függetlenül a külvilágtól és pillanatnyi helyzetétől. Az ilyesmit az utókor dönti el, amikor valakiről mint alkalomadtán verselgető-írogató földesúrról, városi jegyzőről, tanítóról beszél, vagy jeles literátorról, aki megélhetése érdekében polgári foglalkozást is űzött; pedagógus volt, orvos, gazdatiszt, netán vagyonos nemesi família sarja.
József Attila magát költőnek tartotta, percnyi kétséget sem érzett, hogy az utókor is eképpen fogja definiálni, de pusztán a versek honoráriumából nem tudott megélni. Mással viszont nem szívesen foglalkozott, így nem is csodálkozott, hogy körültekintve a hófehér falakon és kórházi ágyakon éppen egy idegszanatóriumban találta magát. Tudatosult benne, hol van, és miért került ide. Amiatt az iszonyatos szakadék miatt, ami a vágyak, a víziók, a belső tudat világa és a valóságos között tátong.
Az irodalom művelése ritkán jár együtt a polgári jóléttel, aki mégis úgy dönt, ebből akar élni, az teljesen irreálisan látja a világot. Ellenben aki csak reálisan és hideg fejjel képes a világot szemlélni, sosem lesz költő. Ő tehát fejébe vette, hogy nem próbálkozik a kispolgárok kisszerű hétköznapjaival, cserébe remek költeményeket ír.
– Ketteske! – kiáltott be a nővér, és Attila (akit gyerekkorában hívtak már Pistának is, és aki ettől a szanatóriumi kisegítő hölgytől igazán nem várta el, hogy betéve tudja A szépség koldusát, a Medvetáncot vagy a Nagyon fájt) most kelletlenül felült az ágyban, ahol eddig hanyatt fekve, a hófehér plafont bámulta. – Vendége jött.
Megdobbant a szíve. Flóra. Vagy Edit? Az valószínűtlen. Remélte, hogy nem valamelyik rímfaragó ismerőse látogatja meg, aki két klapancia között beugrik a diliházba a sikertelen kollégához.
Ismeretlen férfi lépett be. Odament az ágyhoz, fölébe magasodott a betegnek.
– Ki maga? Mit akar? Nem ismerem – szólt a költő.
– Én viszont ismerem. Figyelemmel követem a munkásságát, az életét. Legyünk őszinték. Harminckét éves korára mit ért el?
– Írtam néhány… Igen, sok jó verset.
Az idegen elmosolyodott, a fejét csóválta, és leült az ágy szélére. Attila arrébb húzódott.
– Nézze – mondta a látogató. – Az életműve összesen egy vékonyka kis könyvnyi. – Két ujjával mutatta, mekkora. – Se családja, se munkája, se otthona, se jövedelme. Kudarc minden fronton.
– Ez nem versenyfutás. Nem osztanak pontokat és helyezéseket.
– Dehogynem. Mindenkinek az a dolga, hogy a maga életét, azt az egyetlent, sikeresen végig csinálja.
– Én csak boldog akarok lenni.
– Siker, boldogság; szavak – legyintett az ismeretlen. – Ugyanazt jelentik. És a maga esetében mi a gátja ennek? Az, ami mindenkinél. A pénz.
– Szegény vagyok, ezt dörgöli az orrom alá? Azért, mert abból, amihez értek, nem tudok megélni? Sokan viszont eltartják magukat és másokat is ennél ostobább és értelmetlenebb dologból. Lusta voltam elvégezni egy rendes egyetemet, ez az igazság. De nem volt, aki segítsen, bíztasson, támogasson; apám elhagyott, amikor egészen kicsi voltam. Anyám meghalt, amikor épp kamasz lettem…
– Ezen már nem lehet változtatni – sóhajtott az idegen. – De ha pénz lenne, akkor minden lenne. Emlékszik? Tizenkét évesen miről írt először verset? „De szeretnék gazdag lenni!”
Hát igen… Gazdagnak lenni… Az sok mindent megoldana.
– Nos – húzott elő a vendég egy dossziét a táskájából, és papírlapokat vett ki belőle –, én látok magában fantáziát. Itt most köthetünk egy szerződést, aminek értelmében a kötetei leendő kiadásainak honoráriumaiért, a megzenésített versekért, a színpadra vitt életrajzokért, a köztéri szobrok és utcanevek engedélyezéséért kifizetek egy jelentős összeget. A jogok így átszállnak rám, de hát miért az örökösei húzzanak belőle hasznot, ha maga is megteheti, nem igaz?
Hirtelen felsejlett a nyugodt, jómódú polgári lét, a nagy családi ház, a pénz illatára szálldosó női pillangók; utazások a tengerhez és Párizsba, vadvízi evezés a Tiszán, mulatós éjszakák távoli szállodák bárjában. Verseket persze ki írna, ha gondtalanul, bortól és asszonytól megrészegedve ébred, s nem ötforintnyi kuglerről álmodozik, hanem a hotel pincérjétől rendel bőséges reggelit?
Ám ha nincsenek önmarcangoló költemények, nem alakul ki a nimbusz furcsa halála és mellőzöttsége miatt, vajon lesz-e szobor, utcanév, hír és utólagos honoráriumok? S ha mindez hiányzik majd az életéből, s még tán az is kijut, hogy megismerheti a vágyott kommunizmus működési mechanizmusát, talán nem fekszik-e be inkább egy vonat alá, mintsem ezt az értelmetlen, üres életet élje, megtagadva istenadta tehetségét?
– Távozz tőlem, Sátán! – kiáltott az idegenre.
A szanatóriumi szobában csönd volt, hófehér falak. A nővérke ijedten szaladt be.
– Mi történt, ketteske? – kérdezte aggódva.
– Semmi – felelte a költő. – És a nevem Attila. József Attila.
– Tudom – mosolygott a nővérke. – „Csobog a langyos víz, fürödj meg! / Ime a kendő, törülközz meg! / Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad.”
Nevetett, és kifutott a teremből.

Vezetőkép: illusztráció. Forrás: chatgpt.com