Ungváry Zsolt: A Hazáért mindent – de melyik a haza?
„Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.” (Jn. 15,13) – Meghalni egy igaz ügyért, szeretteink védelmében, a hazáért, a hitért minden korban dicsőségnek számított. Sem Dugovics Tituszra, sem Apor Vilmosra nem mondhatjuk, hogy haláluk értelmetlen volt. A hódítók győzelmének megakadályozása, asszonyok tucatjai tisztességének (és talán életének) megvédése nemes, sorsbeteljesítő végzet.
Ezzel szemben az úgynevezett Ukrajnában agyonvert magyar férfi kivégzése bántóan, sőt bicskanyitogatóan értelmetlen. Szerencsétlen ember – és az egész kárpátaljai magyarság – úgy keveredett ebbe az eleve szürreális szláv testvérharcba, mint Pilátus a Credóba. Ugyan mi közünk ahhoz, hogy a nagy hegyeken túl egymást ölik számunkra érdektelen megyékért? Hogy vált a beregszászi, ungvári magyaroknak „belüggyé” a Krím, a Don-medence, Harkov vagy Zaporizzsja?
A huszadik század irracionális – nagyhatalmi gőgből eredő hozzánemértéssel, gyarmatosító szemlélettel, rosszakaratú politikusok által megkonstruált – határai miatt a Szent Korona ősi földjén élő magyarokat soroznak be, mondván csak egyféle ukrán állampolgárság van. És ha a kijevi ukrán panellakónak géppisztolyt nyomnak a markába, hogy tanulj meg ölni, akkor ebből a técsői, huszti, nagyszőlősi magyar gazda sem vonhatja ki magát.
De Sebestyén József még csak nem is a fronton, a Donyec-kanyarban vagy a becsapódó ellenséges gránátok között lelte halálát, hanem azok ölték meg, akik elvileg a szövetségesei, akikért harcba hívták; pontosabban kényszerítették.
Vajon miért szakították el a családjától, ha még ágyútölteléknek sem tartották alkalmasnak, ha már a hátországban, az első tűzkeresztség előtt meggyilkolták?
Dühből, amiért férfi létére eddig még nem halt meg Zelenszkijért, pedig már három éve tart az öldöklés? Bosszúból, amiért ősei szülőföldjén, a szlávtól gyökeresen eltérő, sokévezredes különleges nyelvét beszélte? Amiért voltaképpen ő van otthon, s ezek az odavezényelt sorozók a betolakodók?
Példát akartak statuálni, hogy ezentúl mindenki rohanvást csapjon fel a kék-sárga zászló alá vagy bújjon el a mocsarak mélyére, mint anno a tatárok elől? Vagy egyszerűen csak így vélték megkedveltetni magukat az új urak, hogy ezeknek az 1991 előtt születetteknek is legyen valami kötődésük a 34 éves Ukrajnához?
Nincsen többféle ukrán állampolgárság, de nincsen többféle magyar sem. Nincsenek első osztályú polgárok a nagykörúton belül vagy a Rózsadomb árnyas fái alatt, a Normafa lejtőin, Pécsett, Szegeden vagy Debrecenben.
Nincsen értékesebb vagy kevésbé értékes magyar; Sebestyén József éppen úgy magyar, élvezi az államhatalom, a kormány, a parlament segítségét, jogosult mindenre, mint Dobrev Klára, Magyar Péter, a belpesti értelmiségi, a tiszántúli gazda, az űrhajós vagy a konyhásnéni. Ahogyan a miniszterelnök fogalmazott: „az áldozat a mi közösségünkhöz tartozik, nemcsak a szó kulturális, nemzeti értelmében, hanem közjogi értelemben is.”
Tehát nem egy beregszászit, egy kárpátaljait, egy határon túlit, egy kelet-európait, hanem egy magyart vertek agyon. 45 éves, kétgyermekes családapát. Aki azzal, hogy magyar állampolgár, egyben EU-s polgár is volt, pontosan annyira kedves a Teremtőnek (és a hivatalos EU-jognak), mint Ursula von der Leyen, Emanuel Macron vagy Greta Thunberg.
Függetlenül minden mérgünktől, elfogultságunktól, azért tegyük fel a kérdéseket: miféle ország az, ahol 45 éves családapákat erőszakosan rángatnak be a fegyveres erőkhöz? Nincsenek tartalékosok? Nincsenek fiatalabbak? Mindenki elfogyott már? Nincsenek tisztességes nyilvántartások, prioritások, törvények, szempontrendszerek, amelyek alapján tudható, kit mikor és hogyan lehet behívni?
Sem a hatékonyság, sem a jóérzés, sem a praktikusság, sem az emberség nem indokolja az efféle ötletszerű megoldásokat. Ha így működik a hadkiegészítési nyilvántartásuk és rendszerük, milyen lehet a többi? Nevezhetjük ezt EU-érettnek? Ha a nagy lelkesedésben az Unió eljut arra a szintre, hogy már katonákat is küld majd az ukránok megsegítésére, vajon Manfred Webert is begyűjtik, éppen, amikor egy brüsszeli cukrászdában kortyolgatja jólmegérdemelt kapucsínóját? Esetleg ott mindjárt agyon is verik, ha ellenállna, vagy affélékre hivatkozna, hogy bajor politikusként ugyan mi köze neki Luhanszkhoz?
A hazáért meghalni dicsteljes áldozat. De tudni kell, mi a haza, a szülőföld, mi az, ami még az életnél is fontosabb? A horvát Zrínyi Szigetvárnál, a szerb Damjanich vagy a német Leiningen Aradon vállalta a mártíriumot Magyarországért, a magyar szabadságért, a keresztény Európáért. De egy kárpátaljai magyar aligha azonosul Ukrajnával (még a Szovjetunióval sem tudott). Más történelmileg megerőszakolt konglomerátumok sem jártak jobban: az összetákolt délszláv állam az első adandó alkalommal szétesett; szerbek, szlovénok, horvátok, bosnyákok a maguk földjéért hajlandók voltak az életüket kockáztatni, de Jugoszláviáért nem; sőt éppenséggel annak ellenében.
Vajon akadna-e magyar (de akár lengyel, román, olasz vagy portugál), aki ne bújna el, ha Brüsszel kényszersorozókat küldene, hogy meneteljünk énekelve a halálba Ursuláért, a Bizottságért, a csillagos kék (esetleg közben szivárvány színűre cserélt) lobogóért?
