Nagyböjti prédikáció: Tágítsuk ki a reményünket!

„Tágítsuk ki a reményünket” – címmel tartotta meg Roberto Pasolini kapucinus atya utolsó nagyböjti elmélkedését a Római Kúria tagjainak, immár a Virágvasárnap előtti pénteken.

A Pápai Ház szónoka mostani nagyböjti sorozatában Jézus keresztségét, nyilvános életét és végül most a feltámadását szemlélve próbálja az evangéliumi új ember alapvető vonásait  megrajzolni. Ezek egyike az a képesség, mely törekszik mindent ajándékként elfogadni. Beszéde első részében Mária Magdolna húsvéthajnali keresését elemzi, aki Jézust a holttestén keresztül szeretné magának úgy megtartani, ahogy korábban megtapasztalta, de ezzel kizárja a Feltámadás újdonságát.

A szabadság és az alázat mellett van még egy gyakorta rejtett tulajdonság, amellyel megtanulhatunk búcsút venni és elköszönni, amikor már minden lehetséges és szükséges megvalósult.

Ahogy a föltámadt Úr Jézus tette Mária Magdolnával, aztán az apostolaival a mennybemenetel során. Fedezzük fel az elbúcsúzás gesztusának értékes örökségét! – buzdított beszéde kezdetén a kapucinus szónok a Vatican News beszámolója szerint.

Jézus jeleket ad övéinek, hogy ne maradjanak az elhagyatottság nehéz érzésében

Földi élete végén, mielőtt visszatérne az Atyjához, Jézus többször találkozik tanítványaival: „Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról” (ApCsel 1,2). „Jeleket” ad övéinek, hogy ne maradjanak az elhagyatottság nehéz érzésében. E jelek közt az első az, amit az Úr Mária Magdolnának ad a Feltámadás kertjében. János evangélista mondja el nekünk a találkozást részletesen könyve huszadik fejezetében (Jn 20,11-15). „Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték Uramat – felelte –, s nem tudom, hová tették.” E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, amint ott állt, de nem tudta róla, hogy Jézus. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal.” Jézus most nevén szólította: „Mária!” Erre megfordult, s csak ennyit mondott: „Rabboni”, ami annyit jelent, mint „Mester”. Jézus ezt mondta neki: „Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez, és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat, s ezt mondta nekem.”

Azért keresi Jézus testét, hogy visszakapva bebalzsamozhassa szeretete emlékével

Mária Magdolna Krisztus szabadító szavai és szeretetének gesztusai révén egy mély és teljes belső gyógyulást tapasztalt meg, amikor „hét ördög távozott belőle” (Lk 8,2). Ezért más asszonyokkal együtt Jézust követte és szolgálta őt és a tanítványokat. Az üres sírnál azonban nem találja a szeretett Úr testét, ezért vigasztalanul sír. Magdolna keresését a haláltól való félelem vezérli. Meg akarja találni a holttestet, hogy tovább élhessen mindannak emlékében, amit Jézussal átélt.

Számára nem az a fontos, hogy Jézus él-e vagy holt, őt leginkább az érdekli, hogy visszakapja a testét, hogy bebalzsamozhassa azt a szeretet emlékével.

Fennáll a veszélye annak, hogy bánatunkban bezárkózzunk

A sírásban és kétségbeesés állapotában még a szeretet halott teste is elég, hogy bánatunkban bezárkózva maradjunk. Sokszor megtörténik ez velünk a gyászunkban. Emléket őrzünk, emléktárgyakat gyűjtünk össze, csakhogy  el ne veszítsük – legalább a szívünkben – annak a szeretett személynek a jelenlétét, aki már nincs velünk. Persze, határok közt ez jogos és szükséges, mert kifejezi  mindazt, amit a másik ember élete jelent számunkra.

De fennáll a veszélye annak, hogy ez a bebalzsamozás megbetegíti a szívünket, mert megakadályozza a fájdalmas, de mégis szükséges az újranyitáshoz, amelyre minden elválás után meghívást kapunk – hangsúlyozta a szónok.

A szív lázadása, a végső megtérés

Amikor Jézus a kertben megjelenik Magdolnának, megszólítják egymást. Jézusnak egyetlen szava is elégendő, hogy Magdolnát kihozza belső sírjából. János evangélista éleslátóan megjegyzi, hogy Mária Magdolna a sírnál ülő angyalok kérdésére megfordul, hátrafordul. Ez az ő megtérése. Mindössze két szó kell hozzá: „Mirjam-Mária, Rabboni-Mesterem” (Jn 20,16).

Magdolna nem azért ismeri fel Jézust, mert látja az arcát, vagy hallja a hangját, hanem mert úgy érzi, hogy az Úr újból meghívja az élet reménységére. Ez az a végső megtérés, amelyre a Feltámadás akarja elvezetni. Másfelől ez a szív fellázadása, mely nem nyugszik bele, hogy szomorúságba zárkózva maradjon.

Ez volt és marad is az egyetlen módja annak, hogy személyes találkozásra jussunk Isten megtestesült Igéjével, Feltámadásának Húsvétja előtt és után: Arcára tekintve, nevünkön szólít bennünket. Az evangélium nem említi Magdolna gesztusát, csak Jézus szavát ismerjük : „Engedj!” „Ne tarts vissza, mert még nem mentem fel az Atyához” – szól, majd a testvéreihez küldi. (Jn 20,17-18).

Ne akadályozzuk meg, hogy Lelkének ereje új teremtményekké alakítson át bennünket!

A híres „Noli me tangere!, Ne érints engem!” pontatlan fordítás az utolsó kísértés, amelyből a Feltámadásnak ki kell ragadnia bennünket. Magdolna hajnalban Jézus holttestét akarta kisajátítani, most pedig az élő Urat akarja megragadni magának. A kapucinus szónok az Énekek éneke egy versét hívta segítségül  (Én 3,1-4), mert Magdolna vágya hasonló a menyasszonyéhoz, aki hogy elérje szerelmét és szorosan átölelje, „el akarja vezetni őt anyja házába”.

Magdolnának elég lenne a régi szép emlék, de ő nem akarja az új élet nagyszerűségét, amit a Feltámadás ad. Az Úr pedig előre megy, az Atya háza felé. Ez a visszatartás az utolsó nagy kísértés, amelyet Krisztus húsvétjával szemben mi is átélhetünk: vagyis azt, hogy megakadályozzuk, hogy Lelkének ereje új teremtményekké alakítson át bennünket. Jézus azonban egyértelmű és határozott: a feltámadás után nem lehet visszamenni a gyermekkor logikájával az anyai házba.

Leküzdendő kísértés, hogy Istent időre vagy helyre korlátozzuk

Jézus visszautasítja Mária Magdolna  hízelgését, de nem utasítja el ragaszkodását. Jézus elfogadja azt, de helyesbíti annak irányát. Miután a Megtestesülés a Feltámadásban beteljesedett, a leküzdendő kísértés az, hogy Istent egy időre vagy helyre korlátozzuk, ahelyett, hogy befogadnánk a szent és a profán közti szétválasztás végleges felülmúlását, melyet Krisztus vére eltörölt. Magdolna nem tarthatja vissza a Feltámadottat, neki el mennie testvéreihez.

Csak így kerülheti el azt a veszélyt, hogy a Húsvét egyfajta vallási bálványimádássá váljon, ami a húsvéti szeretet életerejét egy magatartás- vagy szertartás-formává fokozná le. Az Ige megtestesülése előtt Istent a valóságban csak szimbólumként tudtuk megragadni.

A feltámadás után arra vagyunk hivatottak, hogy mindenütt élő valóságként keressük őt, különösen emberségünk misztériumában: a teremtésnek abban a részében, amelyet félelem és fenntartás nélkül akart magára vállalni. A feltámadt Krisztus nem egy test a többi test között, hanem egy titokzatos, de valóságos testnek, az új emberiségnek a feje: „Aki leszállt, az emelkedett minden ég fölé, hogy betöltse a mindenséget” (Ef 4,10) – intett a szónok.

Az Úr feltámadásába vetett hit igazi próbája testvéreink arca

Azzal, hogy Isten Fia hasonlóvá tette magát hozzánk, semmit sem vett el tőlünk, hanem visszaadta nekünk azt a helyet, amelyet mi nem tudtunk elfoglalni. Ezért az ő arcát nem az általunk róla alkotott képben kell keresni, hanem az emberiség tágas területén: a miénkben és másokéban.

Az Úr feltámadásába vetett hit igazi próbája éppen ezért testvéreink arca, különösen azoké, akiknek a mi korlátainkhoz való közelsége megnehezíti, ha nem teszi lehetetlenné számunkra, hogy felismerjük Isten valóságos jelenlétét. Krisztus belemerül Isten egébe, hogy a történelemben előhozza testének titokzatos és csodálatos jelét: vagyis minket, azokban a kapcsolatokban, amelyeket mi tudunk szőni és őrizni.

A Mária Magdolnának a kertben ajándékozott hitbéli felismerés kiterjed Jézus mennybemenetelének pillanatában minden tanítványára. Ahhoz, hogy a világból való végleges távozását véghezvigye, Krisztus negyven napot akart várni, ami a próbatétel idejének szimbolikus idejét jelenti. Le kellett tehát győzni a visszatartás és a magunknak-megtartás kísértését, hogy elérjen és átalakítson minket Krisztus Feltámadásának ereje.

A feltámadott Úr ebben azzal segíti az övéit, hogy küldetést ad nekik: Magdolnának, hogy vigye meg a hírt az apostoloknak, a tanítványoknak  pedig, hogy tegyenek tanúságot róla Jeruzsálemben és egészen a föld végső határáig

– zárta Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka a Római Kúria tagjainak tartott utolsó nagyböjti prédikációját.

Forrás: P. Vértesaljai László SJ – Vatikán /Vaticannews.vaVezetőkép: ANSA