Ungváry Zsolt: Nem behódolás – magyar út
Régóta visszatérő kérdése a magyar politikának, létezhet-e harmadik út, van-e speciális magyar út, vagy mindenképpen a nagyok által kitaposott csapásokon kell haladni, legfeljebb annyi játékunk lehet, hogy választhatunk az ösvények között.
Hogy a probléma nem teljesen légből kapott, bizonyítja az is, hogy legalább Németh László óta újra és újra felmerül ez az alternatíva. Nem tudom, a román vagy a szlovák közéletben használják-e a „szlovák út”, „román út” kifejezéseket.
Idehaza általában azok gúnyolódnak leginkább ennek a magyar útnak a felvetésén, akik szeretik az ország szekerét mindig valamelyik nagyhatalom kerékvágásába illeszteni.
Természetesen a nagyvilág adottságaitól teljesen nem függetleníthetjük magunkat, de a mozgástér olykor meglepő nagyságban szélesíthető. Elsősorban szándék kell hozzá – anélkül nyilván esélytelen –, eltökéltség, hit és megfelelő támogatás. Vannak, akikből az efféle akarat eleve hiányzik, nem is érdekli őket a magyar jövő, kizárólag műveleti területként tekintenek az országra. Ismerjük ezt a társaságot, még ha folytonosan változó nevek alatt is jelentkeznek, mert miután a hazai közeg kiismerte őket, soha többé nem kérnek belőlük. A legviccesebb, amikor ők aggódnak a szuverenitásunkért, vagy a nemzeti kormányon kérik számon a függetlenségre törekvést.
Orbán Viktor például az ukrán háborúban az EU-n belül olykor teljesen magára marad a nézeteivel, ezt a következetes kiállást aztán mint oroszbarátságot varrják a nyakába. Neki, aki a Hősök terén százezer, a tévéképernyőkön keresztül pedig sokmillió ember füle hallatára küldte haza az oroszokat. Pedig még valóban itt is voltak – éppen azoknak köszönhetően, akik most a leghangosabb kritikusai.
Azzal viszont, hogy hirtelen – őrségváltás lévén a Fehér Házban – az amerikai elnökkel is nagyon egy húron pendül, kicsit nehezebb ezt a Putyin-hódoló címkét ráaggatni. Vádolhatnák azzal, hogy „Samu bácsi” kegyeit keresi, de aki még nem teljesen szenilis, emlékszik rá, hogy Joe Biden és helytartója, Pressman idejében bizony keményen konfrontálódott.
Éppenséggel nem a szembenállás és a parttalan harc a kenyere, mert ha valaki számunkra elfogadható partnernek mutatkozik, azzal rögtön megtalálja a hangot. Nem véletlen, hogy az európai állami vezetők közül talán ő az egyetlen, aki az amerikai, az orosz és a kínai elnökkel is képes tárgyalni. De a szerbekkel (Alekszandar Vučić) éppen úgy régen látott baráti viszonyt épített ki, mint a sok dologban nagyon különböző, de az öngyilkos EU-s politikához hasonlóan viszonyuló szlovák Ficóval.
A miniszterelnök hazai ellenségei régóta várják és jelzik előre várható bukását; ha a népszerűsége néhány százalékot esik, örömtáncot járnak, pajzsra emelik a kinyílt szemű választókat, és (vélt vagy valós) hibái láttán már a közeli kudarcon kárörvendenek. De bárhogy is lesz, bármeddig tölti be a kormányfői posztot, az már most tény, hogy a leghosszabb ideig volt miniszterelnök a történelmünkben, összesen és egyhuzamban egyaránt. Ami nem feltétlenül a lúzerség szinonimája.
Ráadásul sorozatos győzelmeit mind demokratikus, nagy legitimációjú választásokon szerezte, ami a képzeletbeli dobogón harmadik Lázár Györgyről egyáltalán, de a második Tisza Kálmánról sem igen mondható el.
Az még nem jósolható meg pontosan, milyen irányt vesznek az események akár a keleti fronton, akár nyugaton, de kétségtelen, hogy a (dacolva a meteorológia logikájával) eddig minden irányból szembe fújó szél fordult egy kicsit. És ha nem adtuk fel a következetes magyar utat a látszólagos reménytelenségben, most már kár lenne.
Vezetőkép: Orbán Viktor miniszterelnök interjút ad a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorában a brüsszeli Közmédia Központban 2025. március 7-én. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher
