Illyés Szabolcs: Agyrohadás és a fehér házi balhé

Hirdetés

A napokban terjed a december óta tudott tény: az év „oxfordi” szava, az agyrohadás. Az oxfordi univerzitás tiszteletre méltó, tekintélyes tanintézmény. Nem csupán azért, mert azt sem tudjuk pontosan, hogy az érő feudalizmus melyik, többé-kevéssé setét évszázadában alapították, hanem azért is, mert azt se tudjuk egész pontosan, hány Nobel-díjas tanult, kutatott a míves kollégiumokban. Na és persze a nagyon olvasmányos szakmai kiadványokhoz is jó cégér az Oxford, mindjárt itt az „Oxford Dictionary”, amibe minden, egyetem körül illetékes, kedves olvasónak illett már belebotlania. No, ez a kiadvány megnevezte a tavalyi év tudományos kifejezését, ami pediglen az említett „agyrohadás” (Brain rot).

A jelenség mögötti tudományos tartalom az emberi elme mérhető leépülését jelzi, ami elsődlegesen „az internetes tartalmak túlzott fogyasztásából eredő” gyalázatos butulás. Legfőbb eredőjét a pár perces videótartalmak kontextusvizsgálat és rendszerértelmezés nélküli habzsolása és az azokra adott intellektuális reakciók deficitje jelenti.

Immár harmadik napja mind nagyobb döbbenettel olvasom a magukat „történésznek”, „nemzetközi szakértőnek” és egyéb hangzatos címek birtoklóinak büszkén tituláló alakok, a politikailag elkötelezett „hivatásteljesítőkön” túl magukra valamiféle „független szakmai” tótumokként pillantó figurák klaviatúraversenyét – mi más, mint a szégyenteljes fehér házi események vonatkozásában.

A véleménybuborékok legfőképpen az US-elnöki duettet elmarasztaló (és a másik felet istenítő) kritikus hangjainak egy bekezdésre eső marhaságtartalma többszörösen is nyugtalanító – szomorú, hogy magyarázatként marad a nevezetes „év szava”. Mivel egy viszonylag rövid videótartalom – három, nagykorú ember sajátos interakciója – váltotta ki a marhaságcunamit, igazolva is látom az agykutatási nóvum létjogosultságát.

Kiváltképp, ha magát nagybetűvel értelmező Történész – a ma divatos, korábbi értékközösségét büszkén arcul köpő akol vérbirkájaként – ítélkezik a világ fegyverpotenciáljának döntő hányada és erőforrás-menedzsmentjének meghatározó nagyhatalmát képviselők „magatartása” felett, „Nagyhatalmak játszmájaként” citálva az interakcióhoz 70-80-100 évvel ezelőtti, jelen esetben indifferens folyamatokat.

Következő kommentszekció-táp: „nemzetköziszakértő” liheg „predesztinált” (???) agressziót zavaros, „nagyhatalmak a kishatalmak felett” tematikában vért kívánva az USA jelen adminisztrációján. Pláne azon, hogy az ukrán fél pizsamát idéző szuperhősgúnyáján szemöldökét vonó belpropaganda miért is von szemöldököt, ha pizsamában érkezik az aktuális szuperhős. Vagy messiás, ilyenkor összezavarodok, már, ha ekkora történelmi formátumokról van szó. Nyilván több esetben, az oxfordi értelemben folyamatként releváns agyrohadás („főnyomott a videjó, oszt kigyött a tutiság”-elve) akut eseteivel állunk szemben – más megoldás erre míves tollnokok vonatkozásában nehezen adható. Mert, ha valaki teszem azt történész, nemhogy hombár nagyságú ökörségeket nem irkál egy éppen lezajlott, igencsak kontinuus témában, ítélgetve jobbra-balra, mint valami együgyű, középkori falusi bíra, hanem éppen, hogy szakmája valamely eszközéhez nyúl. Legfeljebb leír, kontextualizál, már ha a főszerkesztő hangosan követel.

Mert, hát, drága felem, lehet, hogy a te oskoláidban nem okították, de mifelénk buktató beugrókérdés volt: a „most történelmét” nem most írjuk. Nyilván, a mindentudó, bazári diszkóverík és egyéb spektrumok szeretik elhitetni a kanapék nagy tudósaival, hogy „gyere, írjunk ma együtt történelmet”, ám a szakma jól tudja: Bloch és társai által meghatározott időkeretek, mint „védősávok” teszik tudományosan vizsgálhatóvá a ma még le sem zárult folyamatokat. A „történeti távlat” mértéke persze szakmai diskurzus tárgya – általánosan elfogadott az „emberöltő” (25 év), de a dekád talán konszenzusként elfogadható. Tegnapelőtti eseménysor történészi minőségű analízise azonban semmiképp.

Már csak ezért is, mert igazából azt se tudjuk, a teljes összefüggés tekintetében mi történt. Amit tudunk, azok tömör propaganda-kommentek (pro és kontra) által árnyalt, zömében egy beszűkült kameraállás által rögzített, egyébként valóban a nézőben (primer és szekunder) szégyenérzetet keltő verbális interakciókat rögzítő képsorok.

Élőben kísértem figyelemmel – és hát magam is zavartan pislogtam magam elé -, mert az biztos, hogy nem a klasszikus diplomácia szabályai szerint lezajlott, semleges dialógusok tankönyvi bemutatóját nézhettük végig. Már csak a fejét fogó, síráshatáron egyensúlyozó ukrán diplomaták képei a nézők soraiból is csak tegnap érkeztek. Meg, hát a mindenki véleményét megmondó nagy szavak árnyékában elsikkad a szatirikus, mindenkitől bocsánatot kérő poszt is, nem is beszélve az elbocsátott delegáció elbocsátásának lassan előszivárgó, egyéb részleteiről.

Mit tehetünk ilyenkor? Semmiképpen sem történészkedhetünk. Évek távlatából illeszkedik majd az esemény mozaikja a véres-gyilkos-soktényezős nagy puzzle táblájába. Megtehetjük azonban – ha már a tudóskodás véleményformáló erejét semmiképpen se tarthatjuk magunkban -, hogy konfliktust elemzünk. Mert az elvitathatatlan, hogy konfliktus, az volt bőséggel.

Ha már Oxford, meg sztártörténészek, meg ordító kompenzációs kényszer, vegyük elő a multidiszciplináris elemzés műszereit, azok ugyanis ritkán hagynak cserben. És ilyen esetben a rövid videók okozta érzelmi terhek se nyomakodnak olyan bántóan. Itt van mindjárt a legklasszikusabb, a Deutsch-féle eszkalációs teória (Morton Deutsch). Egy adott konfliktus kapcsán akkor vesszük elő, ha egy politikai szereplő támadást indít, mire az ellenfél aránytalanul keményebb választ ad, amely újabb és még erősebb válaszreakciót vált ki (lásd: “Constructive Conflict Management for the World Today” c. cikke 1994-ből). Ez az úgynevezett „eszkalációs spirál”, ami egy kezdeti, csekély mértékű provokációt fokozatosan egyre nagyobb konfliktussá gerjedését írja le – így az túlnőve eredeti keretein, akár globális problémát is okozhat. A fehér házi kommunikációs játszma (jaj, ezért is mit kapok (!)) modellezését tipikusan leírja: a meghívott, támogatásért folyamodó fél által alkalmazott játékstratégia frusztrálja az „üzleti tárgyalásokhoz” szokott elnököt, aki erősebben reagál. Az eredeti játékmezőt a vendég fenntartja, a térfél aránytalanságai rágerjesztenek (alelnök, gesztikuláció, stb.) és kész is a spirál: az emelkedett hangnem. Kettőn állt a vásár.

Az eszkalációs elmélet magva: a reakciók és ellenreakciók közötti fokozódó dinamika idővel önálló életet kezd élni – mint ahogy ez a kontakthelyzetről leváló kommunikációs térben meg is történik. Olvasmányos a témában Coser (L.A.) és Glasl (F.) munkássága is referenciaképpen.Jervis (R.) biztonsági dilemmája egy kicsit más aspektusból, de szintén segít a téma nemzetközi konfliktusértelmezési dimenziójában releváns értelmezéséhez. Thierry Balzacq-al közösen jegyzett tanulmányuk („Logics of Mind and International System”) értelmezése szerint, ha egy tárgyalásos konfliktusfolyamatban az egyik fél fenyegetve érzi magát és védekezni kezd, az a másik felet is arra ösztönzi, hogy még keményebb válaszlépést eszközöljön, ami hasonlóan az előző elmélet kimenetéhez egy önfenntartó ciklust eredményez. A 2004-ben közreadott teória bizonyos elemei szintén előbbre vihetnek: az ukrán elnök nyilván frusztrált szituációba – ez által némiképp beszűkült kommunikációs térbe kényszerülve az erősebb fél számára félreérthető reakciókat adott (áldozatpozíció, „ott se jártál” stb.). És kész is az indulatspirál – ami már válhat is le a konfliktusszíntérről és mehet politikai arénákba világszerte.

Vagy itt van rögtön a Goffmann-féle „értelmezési keretek” elmélete. Ami csakúgy a résztvevő kommunikációs partnerek „saját világait”, mint maguk életét élő keretrendszereket értelmezi, ami kellő diplomáciai érzékenység híján szintén eszkalációhoz vezet. A 2014-ben napvilágot látott „Modern Sociology” oldalain olvasható az értelmezés: az egyik fél méltatlan lépést tesz, a másik ezt kommunikációs eszközként használja fel a maga igazolására, ami felerősíti a reakciókat, és elmélyíti a konfliktust. Kellően árnyalja az emelt hangnemként megjelenő, végső dialógust. Természetesen alkalmazható az adott szituáció kapcsán a mi Neumann Jánosunk játékelmélete, a manapság igen népszerű „bojkott és szankcióspirál” (Galtung – Fischer: Pioneer of Peace Research, 2013), illetve tucatnyi más, korszerű értelmezési kontextus. Egyik se politikai ítélet prekoncepciójából közelít meg egy olyan problémát, ahol legalábbis napról-napra több ezer emberélet – hovatovább egy globális erőszakkonfliktus a tét.

Összegezve: nagy a kísértés, hogy politikai és egyéb szimpátiánk alapján álljunk „egyik vagy másik” oldalra – ám ez a békefolyamat tükrében előbbre nem viszi sem mikro- sem makrokörnyezetünket. Épp ezért sokszoros a véleményformálók minden megnyilvánulása.

A tudomány emberei azonban – bármekkora felháborodás is eméssze lelküket – egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy kizárólagosan a primer politikai narratívák mentén hozzanak ítéletet. A történelmet pedig annak szakszerű távlatából illik megírni. Minden egyébre, pedig ott a „Brain rot”…

Szerző: Illyés Szabolcs, történész-teológus egyetemi oktató, a Szegedi Tudományegyetem Politikai és Genocídium Tanulmányok Kutatóközpontjának vezetője, az S4C.NEWS hírügynökség főszerkesztője

Vezetőkép: Getty Images

Hirdetés