Ungváry Zsolt: Az egyetem fura urai
A baloldal mint politikai világnézet a francia forradalom törvényhozásának ülésrendje szerint kapta a nevét. Kezdettől szereti magát a liberalizmussal, a szolidaritással, az egyenlőséggel azonosítani, ellenfeleit pedig kirekesztéssel vádolni, valójában létrejötte óta a másként gondolkodókkal szembeni intoleranciájáról vált hírhedtté, a fizikai megsemmisítéstől sem visszariadva. Ez a hozzáállásuk végigvonul az európai és a magyar történelmen is, legutóbb pedig az egyik hazai egyetem, az ELTE docense, Polyák Gábor szolgáltatott hozzá friss illusztrációt.
Amiatt tiltakozott – egyetemi oktatóhoz méltatlan, igénytelen stílusban –, hogy Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója az ELTE (egyébként egy másik karán) szerezhet PhD fokozatot. Az afféle infantilis szókapcsolat, mint „nagyfőni szeme fénye” vagy „Miért hányjuk arcon magunkat?” még akkor is bántóan színvonaltalan volna, ha nem a Média és Kommunikáció (himi-humi) Tanszéken tanítana.
Hiába próbálnak valamiféle demokratikus vagy empatikus álarcot magukra ölteni (újabban már nem is próbálják, volt olyan jogászuk, aki felvetette a kétharmados törvények egyszerű többséggel történő felülírását esetleges választási győzelmük esetén), vérükben van az intolerancia, más vélemények elfojtása, sőt a véleményalkotók létezéshez való jogának megkérdőjelezése is.
Pedig egyelőre hatalmon sincsenek; mit tennének, ha ott volnának? Olyankor, tudjuk, behívják az ellenséget, kilövetik az emberek szemét, vagy egyszerűen csak ellopják az országot a történelmével együtt. Ők vádolják önkénnyel és az elfogadás hiányával a másik oldalt, miközben nem bírják elviselni az eltérő nézeteket. Ez persze nem hazai találmány (még efféle innovációra sem képesek), hiszen Európából is seregnyi példát hozhatunk. Az EP nem hajlandó tisztségeket juttatni a harmadik legnagyobb frakciónak (Patrióták), miközben a zsarnoksággal hírbe hozott Orbán kormány valamennyi kétharmada idején bőven engedett át fontos bizottsági pozíciókat, elnöki és alelnöki székeket az olykor mikroszkóp alatt sem látszó pártok képviselőinek. A legnépszerűbb politikai formációkat (a franciáknál a Nemzeti Tömörülést, az osztrákoknál az FPÖ-t, a kelet-német tartományokban az AfD-t) nem engedik a kormányzás közelébe. Nálunk ez a fajta távoltartás a politikában nehézkes a fölényes győzelmek miatt, de a kulturális és tudományos életben azért történnek rá kísérletek. Ennek egyik terepe az egyetemi élet; több közeli ismerősöm számol be róla évek óta, hogy az ELTÉ-re járva nem merik nyíltan megvallani konzervatív érzületüket. Amikor a kendőzetlen, egyoldalúan balos gyűlölködés folyik tanárok és diákok részéről, csak hümmögnek. Talán már mi sem vagyunk messze attól az intézményi szintű állásfoglalástól, ami Amerikában történt az elnökválasztás után, amikor a Harvardon papírzsebkendőket tettek ki a hallgatóknak, hogy belezokoghassák a Trump diadal miatti bánatukat. Több liberális egyetemi kampuszon a gyászoló professzorok lemondták az órákat, átütemezték a vizsgákat, és megígérték a diákoknak, hogy megbocsátják nekik a rossz jegyeket. Az egyetemek pedig tejet, sütiket, rejtvényeket, legókat és más „stresszoldókat” kínáltak a diákoknak.
Én éppen a rendszerváltás környékén jártam az ELTE bölcsészkarára, és már akkor megvoltak ezek az előképek, a kommunizmusból éppen kilábaló országban, a demokratikusan megválasztott kormányra öntött gyűlölethullámokkal. „Horger Antall”, hirdette például egy molinó az MDF valamilyen oktatáspolitikai döntésére reagálva, de az legalább szellemes volt. Amikor a négyigenes népszavazást bojkottáló, de ezzel célt nem érő hétvége után Für Lajos előadására vártunk, valaki felírta a táblára: „Kis párt – kis bojkott”. Ezt hősiesen letöröltem, mert bár hónapokkal később az MDF megnyerte a választásokat és Für Lajos a katedráról a miniszteri székbe ült át, azért abban a közegben továbbra is nemzeti konzervatívnak lenni volt az „ellenzékiség”. Csakúgy, mint majdan a taxisblokádkor, amidőn egy másik tanárom, Gerő András állt büszkén a Kossuth téren a taxisok mellett.
De akkor legalább volt valami méltóságteljes és nagyszabású ebben a szembenállásban: a már említett Für Lajos és Gerő András mellett jártam Szűcs Jenőhöz, aki az évfolyamunknak tartott előadássorozata közben lett öngyilkos, vélhetően attól tartva, hogy az előző rendszerhez fűződő viszonya miatt baja eshet. A szakdolgozatomat Romsics Ignáchoz írtam, méghozzá kettőt, mert az első a numerus claususról szólt, és a következtetéseim nem tetszettek neki; de vizsgáztam annál a Kertész Istvánnál, aki Schmitt Pál ominózus doktorijának volt az opponense, és bár számtalan hiányosságot állapított meg, végül is átengedte a disszertációt, ami miatt évtizedekkel később Schmittnek le kellett mondania a köztársasági elnökségről.
És az utolsók között jártam a szocializmusból ott feledett, akkor még kötelező politikai gazdaságtan órára, történetesen ahhoz a Vilmos Józsefhez, aki a hatvanas években kirúgta az egyetemről tanársegéd édesanyámat, mivel apámat államrend elleni izgatásért börtönbe csukták.
De még Vilmossal szemben sem voltak bennem olyan vad indulatok, mint amilyenek Polyák Gábort fűtik az Orbánokkal szemben.
Címlapkép forrása: Pixabay/AlexBor
