Gyász, keresztény szemmel

Amikor egy szerettünk meghal, egyik pillanatról a másikra minden megváltozik. Úgy érezzük, atomjaira hullik a világ és az életünk. Megsemmisülünk. Üresek vagyunk és tompák. Érzékeljük a valóságot, de nem tudunk kapcsolódni hozzá. A gyász érzelmi hullámvasútjának kezelése kimerítő. Senki sem mentes a gyász hosszan tartó érintésétől, még a keresztények sem.

A gyászoló keresztény nem marad remény és vigasztalás nélkül. A mennyország és az eljövendő örökkévaló ország ígérete fényes jelzőfényként áll a jövőre nézve, míg Jézus állandó jelenléte vigaszt nyújt a jelenben. Isten még mindig munkálkodik a gyász fájdalma közepette, és nem engedi, hogy szerettei bánata hiábavaló legyen.

Elizabeth Kübler-Ross az 1970-es években írt egy könyvet a haldoklókkal végzett munkájáról (On Death and Dying) – melyben 5 fázist különböztet meg, amelyen a halálos betegek átmennek a diagnózis okozta sokktól az elfogadásig: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. Ezt az elméletet alkalmazták a gyászfolyamatra is, majd – szinte közhellyé vált -, ha valaki végigmegy ezeken a fázisokon, akkor máris túljutott a nehezén. Azonban az ennyire sematikus, leegyszerűsített módszertan ellen maga Kübler-Ross is felemelte szavát, aki utolsó könyvében („On Grief and Grieving”, társszerző: David Kessler) tett kísérletet arra, hogy elmagyarázza, miért is nem lehet sematikusan kezelni azt a fájdalmat, amit a gyászoló érez.

A „fázisok” nem lineáris sorrendben követik egymást és a gyász „hullámvasút” természete miatt akár egy napon (vagy akár egy órán) belül több is megjelenhet,  visszatérhet, lehetnek érzések, amelyek jobban dominálnak, tartósabbak.

1. Tagadás: Az első reakció, a sokk, amikor még szinte fel se tudjuk fogni, hogy ami egy pillanattal ezelőtt még az életünk része volt, az már nincs többé. A tagadásban ott van a kegyelem, ami megóv attól, hogy teljesen összeroppanjunk a fájdalomtól és egyszerre annyit éljünk át, amennyit képesek vagyunk elhordozni. A tagadás nem szándékos, egyszerűen „elfeledkezünk” róla, majd különféle helyzetekben újra és újra ráeszmélünk, így apránként fogjuk fel a veszteséget. A realitás elfogadásával felmerülnek kérdések, és ezzel öntudatlanul is elindulunk veszteség feldolgozásának útján, és felszínre törnek az érzések, amelyektől a tagadás megóvott minket.

2. Harag: A veszteség egy talajvesztett állapotba taszít, elveszettnek érezhetjük magunkat, és ez haragot vált ki – irányulhat a környezetre, magára a szeretett személyre, magunkra, amiért „képtelenek” voltunk megakadályozni, vagy akár Istenre is, aki engedte, hogy ez megtörténjen. A harag megélése fontos, egyszersmind nehéz, mert a mi kultúránk fél a haragtól. Azonban a haragban erő van, ami strukturálja a kaotikus érzéseket, egyfajta horgony a viharos tengeren. Sokszor ez az egyetlen érzés, amellyel kapcsolódni tudunk másokhoz. A harag számtalan más érzést fed el és tesz kezelhetővé: elsősorban a mélységes fájdalmat, amelynek az átélésére még nem vagyunk készek. Nem árt tudni azt sem, hogy a harag intenzitása általában összhangban van a veszteség súlyosságával, a szeretet intenzitásával.

3. Alkudozás: Ha valaki élt már át veszteséget, biztos emlékszik a „Mi lett volna, ha…” és a „Bárcsak…” kezdetű mondatokra. Bármit megtennénk, hogy a dolgoknak más legyen a kimenetele, újra és újra végigpörgetjük magunkban az eseményeket, hogy vajon kinek mit kellett volna tennie ahhoz, hogy ne következzen be a veszteség. Az alkudozással szinte mindig együtt jár a bűntudat, az érzés, hogy nem jó döntéseket hoztunk, valamilyen szinten felelősek vagyunk azért, ami történt – még mindig könnyebb az a gondolat, hogy valamit elrontottunk, mint az, hogy tehetetlenek vagyunk. És bármit megtennénk azért, hogy szabaduljunk a veszteség miatt érzett fájdalomtól…

4. Depresszió: Míg az alkudozás során többnyire a múltban élünk, amikor a jelenre nézünk, ürességet érezhetünk, céltalanságot, mintha az agyunkra köd borult volna, el se tudjuk képzelni, hogy hogyan tovább. Egy súlyos veszteség esetén a mély szomorúság, amit érzünk, természetes, az lenne a furcsa, ha nem ezt éreznénk. Fontos azonban elkülöníteni a normális szomorúságot a klinikai depressziótól – ha felmerül a leghalványabb gyanú, hogy ez utóbbiról van szó, célszerű külső segítséget kérni, legalább annak eldöntéséhez, hogy mivel állunk szemben, hogyan tovább.

5. Elfogadás: Eljutunk arra a pontra, amikor tudomásul vesszük, hogy az életünk egyszer s mindenkorra megváltozott, elkezdünk berendezkedni az ’új normálisra’ – ami nem jelenti azt, hogy már nem fáj, csak annyit, hogy visszatérünk az életbe, elkezdünk megtanulni együtt élni a veszteséggel. Ezek először csak pillanatok, és ilyenkor felütheti a fejét a bűntudat, mert amikor újra tudunk nevetni, örülni, úgy érezhetjük, hogy eláruljuk azt, akit elveszítettünk. Az elfogadás nem annyira egy egyszeri lezárás, mint inkább egy alkalmazkodási folyamat, amely során apránként újraszervezzük az életünket.

Fontos hangsúlyozni, hogy a fenti öt szakasz a modell alkotója szerint nem egy lineáris folyamat, akár egy nap alatt többször is átfuthatunk rajtuk, és nem mindenki éli meg mindegyiket (más érzések is dominálhatnak), és nem feltétlenül ebben a sorrendben – a modell haszna elsősorban abban érhető tetten, hogy segít néven nevezni állapotokat, kapaszkodókat ad egy olyan kaotikus érzelmi állapotban, ahol gyakorlatilag semmi nem úgy működik, mint a veszteség előtt. A legfontosabb értéke talán az, hogy közös emberi tapasztalatokat fogalmaz meg, amelyek teljesen természetesek egy súlyos veszteség esetén.

Az egészséges gyászfolyamat jellemzői:

• Átéljük a bánatot, a szomorúságot, amely segít feldolgozni a gyászt. A gyász autentikus érzelme a bánat,
  így helyénvaló.
• Elfogadjuk, hogy nem lehet pótolni a pótolhatatlant, hogy a veszteségünk által hiány, űr keletkezett.
• Engedjük, hogy a többi ember meghallgasson, együtt érezzen, segítsen nekünk.
• Belátjuk, hogy a felejtés nem megoldás, magától nem javul meg a törött szív. Belső munkára, aktivitásra van
  szükség.
• Elfogadjuk, hogy a fájdalomból kivezető út a fájdalmon keresztül halad, a fájdalmunk „tüneti kezelése”
  esetén ugyanis az alapprobléma megmarad.

A helyesen végigvitt gyászfolyamat nyereségei:

• melegebb, intimebb kapcsolataink alakulnak ki;
• jobban érzékeljük és értékeljük a lényeget, felismerjük a prioritásokat;
• jobban megbecsüljük az életet, új módon tekintve rá;
• új lehetőségeket és életpályát fedezünk fel;
• növekszünk sorselfogadásban, megbocsájtásban, szeretetben.

Egy megfelelően megélt gyászidő legalább egy évig tart, ugyanis az évkör összes ünnepén és eseményén át kell menjünk a szerettünk nélkül. Sok gyászoló mondja, hogy az első év a legnehezebb, beleértve a halál első évfordulóját.

A veszteség mindig fájdalmas, azonban nagyon fontos, hogy megéljük a saját életünket, ennek következtében tudja majd az körbenőni a korábban már említett módon a veszteségünket.

Mit mondjak, mit ne mondjak egy gyászoló embernek?

Az alábbi mondatokat a gyászoló kritikának éli meg, úgy érzi nem értjük meg őt, nem tudja velünk megbeszélni a problémáit.
Ne mondjuk:

• Légy erős!
• Szedd össze magad!
• Az élet megy tovább…
• Ne rágódj már ezen!
• Foglald el magad.
• Koncentrálj a jelenre!
• Ne szomorkodj, lesz másik!
• Az idő majd megoldja…

Mondjuk inkább ezt:

• Nagyon sajnálom, hogy ezt érzed.
• Nem tudom, mit mondjak.
• Elhiszem, hogy így érzed.
• Ez a te szempontodból érthető.
• Nagyon sajnálom, ami veled történt. (Fontos, hogy ne a gyászolót sajnáljuk.)
• El sem tudom képzelni, mit érezhetsz.
• Mit is mondhatnék…?

 A gyásznak nincs lejárati ideje, és megvan a maga ideje. A gyász inkább olyasmi, mintha egy kráter nyílt volna az életünkben. Mindig ott lesz, soha nem fog eltűnni. És nem is lesz kisebb. De a kráter környéke idővel benépesül: fák, virágok nőnek rajta, madarak telepednek meg benne. Körbenövi az élet. A szerettünk elvesztése örökre megmásíthatatlan tény marad.  

Gyász keresztény szemmel

A gyász érzelmi hullámvasútjának kezelése kimerítő. Senki sem mentes a gyász hosszan tartó érintésétől, még a keresztények sem. A Szentírásban több példa is van a gyászra. Az egyik legfontosabb, amelyhez a legtöbb ember a fájdalom és a bánat idején fordul, Jób könyve. Jób istenfélő, szilárd hitű ember volt, mégis mély gyászt élt át, miután elvesztette minden gyermekét és jószágát, valamint fájdalmas sebek gyötörték (Jób 1:13-22; 2:2). Ószövetségi szokás szerint gyászruhát öltött, és hamut szórt a fejére, hogy másoknak is jelezze gyászát (Jób 2:8). Eljöttek a barátai, hogy egy egész héten át mellette legyenek és vele együtt gyászoljanak (Jób 2:11-13).

A Bibliában a gyász másik fontos példája Jézus szolgálata alatt található. Amikor Jézus találkozott Máriával, miután megtudta Lázár halálának hírét, nem szidta meg gyászoló barátját. Ehelyett a Szentírás azt mondja: „Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült.” (János 11:33). Amikor Jézus meglátta a sírboltot, ahová Lázárt temették, János evangéliuma feljegyzi, hogy „Jézus sírt” (János 11:35). Jézus Krisztus, a minden királyok felett álló Király, aki mindent teremtett, könnyekre fakadt a fájdalmas bánat miatt, amelyet barátai között látott. Nem ítélte el sírásukat, hanem velük együtt gyászolt.

A Biblia arra utasítja a hívőket, hogy ne szomorkodjanak úgy, ahogy a világ teszi (1Thesszalonika 4:13). Ez az igevers azonban nem azt mondja, hogy a hívők mentesülnek a gyászfolyamat alól, hanem azt erősíti meg, hogy Krisztus követőinek van reményük még a szeretteik elvesztése miatti fájdalom közepette is. Amint azt Mária és Márta példája is mutatja, a feltámadásba vetett szilárd hitük nem semmisítette meg a testvérük halála miatt érzett mély fájdalmat (János 11:17-32). Jézus megerősítette a feltámadás igazságát és az örök életet azok számára, akik hisznek, de arra is szakított időt, hogy barátai mellett gyászoljon (János 11:25-26, 35).

A Jézus halálában és feltámadásában hívők számára van remény a halál nélküli jövőre. Ha egy szerettünk Krisztusban hívő volt, akkor ígéret van arra, hogy a mennyben viszontlátjuk őt (2Korinthus 5:8). Még ha szerettük nem is volt hívő, a gyászoló keresztény számára akkor is jelen van a Jézussal való jövő csodálatos reménye (Filippi 1:23). Jézussal mindig van remény!

A Szentírás elmagyarázza, hogy az új égben és az új földön nem lesz többé szomorúság és halál (Jelenések 21:3-5). Az embereknek nem kell többé elviselniük azt a fájdalmas folyamatot, hogy látniuk kell szeretteik halálát, és nélkülük kell élniük. A halálnak többé nem lesz hatalma, és egyszer s mindenkorra legyőzik (1Korinthus 15:55-57; Jelenések 20:14). Maga Isten fogja letörölni gyermekei könnyeit azon a napon (Jelenések 21:4).

Nemcsak a dicsőséges jövő és az örökkévaló ország reménysége van benne, hanem Isten azt is megígéri, hogy közel van azokhoz, akiknek fájdalmaik vannak. A Zsoltárok 34:18 szerint: „Akik az ÚRhoz kiáltanak, azokat meghallgatja, és kimenti őket minden bajból”. Ahelyett, hogy csak bátorító szavakat kínálna, Ő a Jó Pásztor, aki a hívőkkel együtt jár a halál árnyékában is (Zsoltárok 23:4; János 10:11).

Bár a gyászfolyamat során gyakran érezzük magunkat magányosnak, a hívők biztosak lehetnek abban, hogy soha nincsenek egyedül. Maga az Úr jár velük gyászukban.