Ungváry Zsolt: akik gyűlölik, ha valaki sikeres
Platón szerint (ha jól értem) létezik az ideák világa, ahol minden tökéletes, és ezeknek csak a tökéletlen árnyait látjuk viszont a való életben. Ugyan a hitvány dolgoknak nincsenek ideái, de bízzunk benne, hogy az általános választójogra alapozódó parlamentáris demokrácia nem tartozik ezek közé. Vagyis létezik a képzeletünkben valami hibátlan szisztéma, aminek köszönhetően, a népakarat által mindig a legkiválóbbak kormányozhatnak.
Hogy ez aztán még sincs mindig így, annak számtalan oka lehet. Az általános közéleti attitűdök – konzervatív vagy liberális beállítottság, a családi hagyományok, származás, etnikum, szociális helyzet – mellett a voksolás többnyire érzelmi kérdés. Ebben az egyéni problémák, frusztrációk olykor nagyobb súllyal esnek a latba, mint a racionális megfontoltság.
A világ sikeres és boldog emberek mellett tele van boldogtalan, gátlásokkal és sérelmekkel teli emberekkel. Valójában nincsenek annyian, amennyit az általános magyar közhangulat sugall, ahol kizárólag panaszkodni illik anyagi helyzetre, munkára, főnökre, házastársra. (Barátokra talán kevésbé. Kutyákra soha.)
Aki sikertelen (valamiben), azt bőszíti, idegesíti a mások eredményessége. Orbán túlzott sikeressége – család, közélet, hazai és nemzetközi elismertség, a belőle sugárzó első gyerek tévedhetetlen öntudata, a Győző fia Viktor – rengeteg embert taszít. Ezek ráadásul kívülről nehezen, pénzzel pedig egyáltalán nem megoldható dolgok: párkapcsolati nehézségek, önbecsüléssel kapcsolatos gondok, az eltervezett pálya be nem futása…
Nem állítom, hogy mindenki ilyen vagy pláne ez volna a legmeghatározóbb. De, van egy széles réteg, amely e mentén sorakozik föl. És ők akár választásokat dönthetnek el. 2002-ben ez a felgyülemlő frusztráció – kombinálva az MSZP mozgósításával – legyűrte az első Fidesz- kormányt. Ez a típus, a társdadalomnak ez a – máskülönben heterogén – szelete most Magyar Péter mögött bukkant fel. Amikor azt mondjuk, egy nőverő, elvált, elrontott életű, agresszív bunkó – ezeket védhetetlen, negatív jelzőknek hisszük. Sokan azonban magukra, a saját problémáikra ismernek. Dühüket és frusztrációjukat a sikeresek és „tökéletesek” ellen fordítják.
Hogy ez mennyire nem egyértelmű, arra jó példa Alföldi Róbert, aki látszólag sikeres a munkájában. Tömérdek színpadi szerep, rendezések, filmek, a Nemzeti Színház igazgatói posztja ellenére saját bevallása szerint is boldogtalan ember.
„Nem találtam senkit, akivel együtt tudnék élni. Vagy nem találkoztam senkivel, akivel hosszú távon együtt tudnék élni, vagy aki hosszú távon együtt tudna velem élni. Nem nagyon bírom például, hogy a filmekben csókolóznak, mert annyira elkezdek zokogni az irigységtől.”
Így egy kicsit könnyebb megérteni, miért fordul olyan hevesen a családbarát, keresztény kormány ellen. Nem gondolom róla, hogy gonosz vagy rosszindulatú lenne; de saját életében nem érzi azt az idilli kiegyensúlyozottságot, amit talán a kormányzati kommunikáció sugall. A közösségi sikereket nem tudja a magáéként megélni, és ez zavarttá teszi.
Hogyan válik mindez politikává? Nos, a tények és az események alapján nehéz tagadni, hogy létezik valamifajta láthatatlan hatalom a földön, amely pénzével, befolyásával felügyeli a világot, és lefölözi a hasznot. Nemzetek és országok sorsával játszik a saját szempontjai alapján. Akadnak köztük, akiknek nevet tudunk adni, van, akikre utalhatunk, és olyanok is, akikre nem is utalhatunk. Erejüket, a rendszer fölötti ellenőrzést számos olyan ember és szervezet teszi lehetővé, akik szem előtt vannak ugyan, de „hivatalosan” nem tartoznak a háttérhatalomhoz. Csak tevékenységük és hatásuk alapján következtethetünk rá. Ők elsősorban eszközök. Pénzért, befolyásért, ostobaságból vagy frusztrációból. Sokan – meggyőződésem – nem is tudják, mit szolgálnak valójában.
Senki sem születik gonosznak. Egy folyamat eredménye, ahogyan kudarcaikra vagy ambícióikra építve beszippantja őket a rendszer. Alföldi eredendően is inkább liberális, baloldali beállítottságú, Magyar viszont alapvetően nemzeti-konzervatív környezetből jön. Az eleve meglévő nárcisztikus személyiségvonásai aztán ütközve a felesége sikerességéből fakadó frusztrációkkal (lássuk be, kevés férfi viselné, ha a felesége vele azonos szakmában sokkal többre viszi), szembe fordították a kormánnyal. Ezt lovagolták meg azok a manipulátorok, akik hosszú ideje keresik Orbán kihívóját. Ezt a „keressük meg, kit szeretnénk Magyarország élére állítani”-történelmi játékot más-más korokban különböző szabályokkal játsszák. Időnként bejönnek fegyverrel, most még ez a demokratikus előadás dívik, de, ahogy szenvedik el sorra a kudarcokat ezen a terepen, úgy alakítják át. Nyugaton ennek jó példái a hiába győztes rendszerkritikus pártok – Le Pen, AfD, FPÖ –, amelyeket hatalomra nem engednek kerülni.
Gyurcsánnyal akadtak rövidke sikereik, de Bajnaival, Dobrevvel, Márki-Zayval nem jött össze, így most Magyarra tettek. Ő pedig belesodródott ebbe. Lesz egy pillanat, amikor talán megérti, de addigra már – a közben kapott sebek miatt is – a gyűlölet, a revansvágy annyira eltorzítja a személyiségét, hogy már jónak érzi az oldalt. Mert az ember saját magáról ritkán gondolja, hogy rossz. Előbb hiszi el ezt az egész környező világról. És, ha a többiek rosszak, én pedig jó vagyok, akkor bármit megtehetek velük szemben. Így születnek a diktátorok. Akik kicsiben csak a családjukat terrorizálják, de ha lehetőséget kapnak rá, ezt szívesen kiterjesztik egész városokra, országokra is.
Vezetőkép: MTI
