Ungváry Zsolt: A hatvannyolcadik évfordulón
A konzervatív ember számára a forradalom, a gyökeres változás általában nemkívánatos jelenség, inkább azt szereti, ha a dolgok mennek a maguk útján, a régi dolgokra fokozatosan épül rá az új, megtartva mindazt, ami jó. Mégis, nekünk, konzervatív magyaroknak a három nagy nemzeti ünnepünk közül kettő látszólag valami revolúcióhoz kötődik.
Valójában ugyanarról szól 1848 és 1956 is, mint az államalapítás: a magyar szuverenitásról. Fontos volt a jobbágyfelszabadítás, a szőlődézsma eltörlése, a nem nemesek birtokbírhatása, de a lényeget mégis Petőfi fogalmazta meg: „Rabok legyünk vagy szabadok?” És ’56-ban is a munkástanácsok, a többpártrendszer vagy a kitelepítések másodlagosnak számítottak az egyértelmű, leghangosabb és legalapvetőbb üzenethez képest: „Ruszkik haza!”
Ez utóbbi nem csak szüleink generációjának, de a hetvenes-nyolcvanas évek diákjainak, fiataljainak is nemzedéki élmény. A füzet hátuljára írva vagy vakolathullató házak aljába karcolva a tiltott, szívből jövő kívánalom. De, mint kiderült, nem az oroszokkal volt a fő bajunk, hanem az aktuális elnyomóval. Amiképpen törökkel, osztrákkal, némettel megbékéltünk az idők során, mára nincs bennünk az a lávaként feltörő gyűlölet, ami a nyolcvanas években még megvolt. Ahogy 1945-ben vagy 1956-ban a szovjetek jelentették a szabadságunk legfőbb gátját, úgy ma nem Moszkva vagy az ismét Szentpétervárrá lett Leningrád felől érkezik a fenyegetés.
A magyar szívű szuverenisták mindig érezték, ki a fő ellenség (Rákóczi vagy Kossuth a törökökhöz menekült Bécs bosszúja elől, ahogyan a kommunista megtorlás elől pedig sokan Bécsbe futottak), de akik negyven évig április negyedikén rendeztek iskolai ünnepséget, ma egyszeriben orosz-pártisággal vádolják az egykori ellenállókat. Október 23-án a jelszó nem lehet más, mint „Ruszkik haza!”, de ezt 2024-ben másképp kell fordítani. Az 1951-es Déryné című film egyik szereplője a Bánk bán előadásáról mondja lelkesen, hogy egy régi történetbe ágyazva (XIII. század) lehet a jelen gondjairól (Reformkor, osztrák elnyomás) áttételesen szólni. Pontosan ezt tette a film is, hiszen 1951-ben, mindenki értette: a vásznon látható Habsburg-önkény a szovjet-kommunistával helyettesítendő.
Amikor tehát ma „Ruszkik hazá”-t kiáltunk, az inkább szól a kormányunkat megbuktatni akaró brüsszelitákról, a nyakunkba idegen kultúrájúak tömegének telepítésére készülőkről, a hitünket, normális létünket megkérdőjelező aktuális ellenségeinkről. Amiképpen korlátolt ostobaság lett volna a Déryné film kapcsán 1951-ben az öklünket rázni a Lajtán túlra (miközben persze senki egy másodpercre sem feledkezett el az aradi tizenhármakról, Petőfiről vagy Kossuthról), úgy politikai baklövés a mai oroszokra haragudni von der Leyenek, Weberek, Bidenek és Pressmanek helyett (miközben persze a kezünk ökölbe szorul Mansfeldért, a Corvin köziekért, Nagy Imréért és a meggyilkolt vagy elüldözött százezrekért, a szétlőtt fővárosunkért és a harmincöt évre eltemetett álmainkért).
Szegény Orbán Balázsról leszedték a keresztvizet egy szerencsétlen mondat miatt, de nem rímel-e a Nobel-díjas írónak, Albert Camus-nek A magyarok vére című, 1957 októberében megjelent cikkére?
„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe – a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után. Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.”
A mi forradalmunk parazsánál nem lobbant fel a világháború lángja (talán azt kell mondanunk, hála Istennek), de éppen így azt mondjuk, néhány ukrán megye miatt se törjön ki. Ferenc Ferdinánd miatt is kár volt. Trianonban tőlünk elvették az ezeréves országunk kétharmadát – még a mai Ukrajnának is jutott belőle annyi, amennyiért most a Donbászban ölik egymást.
A rendszerváltás is vértelenül zajlott, sose tudjuk meg, jobb volt-e így, mindenesetre, ha harcra kerül a sor, könnyen lehet, hogy a feldühödött tömegnek éppen azok (vagy azok szülei) esnek áldozatul, akik ma a kormányt orosz-bérencezik.
1956-ban még nem éltem, de apám a Kossuth téren lelkesedett a tömeggel együtt, ám amikor Nagy Imre azt mondta, mindenki menjen haza – ő szót fogadott. Talán szerencsére, mert ha esetleg nem megy haza, esetleg átmegy a Rádióhoz, esetleg lelövik, akkor ezt a cikket most én biztos nem tudtam volna megírni. Így viszont ott lehettem 1989-ben szinte minden fontos eseményen, tüntetésen, megmozduláson – ezekre még élénken emlékszem. Nem tudom, mit teszek, ha harcra kerül sor – de nem került.
Márai Mennyből az angyaláról beszélgettünk otthon, s előkerült az a rész:
„És kérdik, egyre többen kérdik, / Hebegve, mert végképp nem értik – / Ők, akik örökségbe kapták -: / Ilyen nagy dolog a Szabadság?…”
Azt mondja a közel harmincéves, legnagyobb fiam: ez nem csak a korabeli nyugatnak szól, akiknek a költő szánta, hanem nekik, mai fiataloknak is, akik már szintén „örökségbe” kapták a szabadságot.
Nagyszerű ez, és ijesztő is, mert így talán fel sem fogható a jelentősége – ahogyan a nyugatiak is addig-addig nem értették, míg mára gúnyt nem űztek a fogalomból.
Címlapkép: 1956. Forrás: Fortepan/Zajti Ferenc
