Európa mélyen hallgatott, hagyták vérbe fagyni a magyar népet

Az 1956 -os szabadságharc és forradalom a magyar nemzet legnagyobb ünnepe és drámája is egyben, és ami március 15-e mellett olyan világtörténelmi esemény, amire méltán lehetünk büszkék. A magyarok ugyanis a hatalmas túlerővel szemben próbálták lerázni magukról azt a kívülről rájuk tett igát, amit a szovjet kommunista nagyhatalom igyekezett rájuk erőltetni. Az akkor történtek újra megerősítették: a magyar nemzet számára a szabadság lételem, amiért akár az életüket is képesek feláldozni.

A magyarok mindig fellázadtak azok ellen, akik szolgaságba akarták taszítani őket, ezért harcoltak 1956 októberében is, nem törődve azzal, hogy a világ egyik legnagyobb haderejével kellett felvenni a harcot. A világ megdöbbenve nézte, hogy a magyarok milyen elszántan küzdenek a szabadságukért, az idevezényelt szovjet csapatok ellen a saját önrendelkezésükért vívták elkeseredett harcot. Óriási vérengzés kezdődött, tankokkal lőttek a fővárosi tüntetők közé.

Forradalmi gócpontok alakultak, az ellenálló csoportok, így a Corvin-közi pesti srácok, akik egyszerű fegyverekkel, adott esetben a híres Molotov-koktéllal vették fel a harcot a szovjet lánctalpasok ellen, csakúgy, ahogy a Széna tériek – élükön Pongrácz Gergellyel és Szabó Jánossal, akit Szabó bácsiként emlegetnek.

1956-ban Magyarországon szinte minden régi és új szervezet megfogalmazta a maga politikai, gazdasági és társadalmi követeléseit. Az október 22-én éjjel fogalmazott műegyetemi 16 ponthoz az események folyamán igazán nagy hangsúllyal egyetlen új adódott: a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség. Voltaképpen ez sem volt más, mint a szovjet csapatok kivonására vonatkozó pont tovább-gondolása a történtek (a fegyveres beavatkozás) nyomán. Az október 23-a körül megfogalmazott követelések ritka egyöntetűséggel fogalmazták meg, mi az, amit a magyar társadalom akar. Mindenekelőtt a Rákosi-rendszer lebontását, az ország függetlenségét, nemzeti tradícióinak újrafogalmazását és ápolását, az alapvető demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását, többpártrendszert és szabad választásokat.

A kommunista erők ellenforradalomként állították be és tanították évekig, amit a Köztársaság téri vérengzésre alapoztak, annak ellenére, hogy az a forradalom napjaiban igencsak elszigetelt eseménynek számított. Azonban a nyugati sajtóban erről jelent meg fotósorozat, amivel sikerült azt a látszatot kelteni, hogy a magyarok nem a szabadságukért küzdenek, hanem egy csőcselékből álló csoport brutális kegyetlenséggel gyilkol meg embereket.

Azonban az 1956-os forradalom vajában Dávid és Góliát harca volt, aminek kirobbanásában az amerikai és nyugati buzdításnak is igencsak jelentős szerepe volt. A Szabad Európa rádióban elhangzottakat a magyarok elhitték, az amerikaiak azonban a feltüzelt nép szabadságért vívott elkeseredett harca közben mégis félrenéztek.

A világpolitika egyébként semmiként nem volt alkalmas arra, hogy az USA beavatkozzon, ehhez kapcsolódott a szuezi válság, ahol az amerikaiak a franciákkal és az angolokkal együtt érvényesíthették érdekeiket, míg a szovjeteknek átengedték a magyarországi helyzet „rendezését”. (A három állam képviselői 1956. október 24-én titkos megállapodást kötöttek Sévres-ben).

Süket fülekre talált Nagy Imre november negyedikén elhangzott beszéde is, a forradalmat a jelentős túlerővel rendelkező szovjetek aztán néhány hét alatt leverték.

A megsebzett diktatúra nagyon súlyos árat fizettetett velünk: a harcok során elesett 3500 honfitársunk, több mint 20 ezren megsebesültek, kivégeztek 228 hőst, több mint 20 ezren kaptak súlyos börtönbüntetést, 13 ezer volt az internáltak száma, és mintegy 200 ezren menekültek külföldre. Az áldozatok száma meghaladja a Haynau terror idején, 1848-49-ben kivégzettek számát.

A forradalom leverését követően megalakultak az erőszakszervezetek, így a pufajkás karhatalmisták, ebből lett később a munkásőrség. Rengeteg embert bebörtönöztek, kivégeztek. A rendszer a lehető legsötétebb arcát mutatta 1963-ig, amikor egy általános alkut köt Kádár a Nyugattal, az ENSZ végül levette napirendjéről a magyar kérdést, nem firtatva, hogy hazánkban elnyomó diktatúra van.

Nem forradalom, hanem szabadságharc – Mindszenty József 1956-os szerepe és helyzete

Mindszenty József alakja, tevékenysége fontos része a jelenlegi emlékezetpolitikának, azonban vannak még olyan elemei, amelyeknek be kell épülnie a közemlékezetbe. Minden bizonnyal ilyen az 1956-os tevékenysége is, mely annak ellenére, hogy csak 4 és fél napról beszélhetünk (október 30-a délután – november 4. reggel), intenzív, nagy hatású és rendhagyó is volt. Például, annak ellenére, hogy támogatta, nem tartotta forradalomnak az eseményeket, hanem kizárólag szabadságharcnak, ami önmagában is figyelemreméltó. 

A szabadságharc egyik oldalán alternatív kibontakozási lehetőségként, sőt ’rejtett államfőként’ számoltak Mindszentyvel (keresztény és nemzeti pártok, emigránsok, a magyar trónörökös), a forradalmat támogatók között pedig sokan Mindszentyben ’ellenforradalmi’ és ’reakciós’ veszélyt láttak (nemzeti kommunisták, szociáldemokraták, népiek, baloldali demokraták), amelyhez más éllel, de a későbbi Kádár-adminisztráció is csatlakozott, illetve hivatalos politikai narratívává fejlesztette. 

Mindszenty Józsefet, Magyarország utolsó hercegprímását egy hírhedtté vált letartóztatás és koncepciós per után börtönbüntetésre ítélték 1949-ben. A szabadságot az 1956. október 23-án kirobbanó forradalom hozta el számára, ezután ugyanis Pálinkás-Pallavicini Antal őrnagy jóvoltából Budapestre mehetett, ám az ottani események hamarosan újabb üldöztetést hoztak a sokat szenvedett érsek életébe.

A bíboros hercegprímás az 1948. december 26. és 1956. október 30. közötti időszakot börtönben, illetőleg házi őrizetben töltötte. 1956. október 30-án szabadult a Nagy Imre kormány utasítására, és másnap Budán már számos magyar és külföldi küldöttséget fogadott, egyháziakat és világiakat egyaránt.

1956. november 3-án rádiószózatot intézett a nemzethez. Igaz, nem az egyház nagybirtokait, hanem csupán intézményeit követelte vissza, kultúrnacionalizmust hirdetett és kilátásba helyezte a “bukott rendszer örököseinek” felelősségre vonását.

A hercegprímás 1956. november 3-i beszédének értelmezése évtizedekig volt vita tárgya. De ez a kijelentése egészen bizonyosan nem lehet az: “Isten kegyelméből ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.” A rádióbeszédből idézünk:

Egész helyzetünket azonban most az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! S őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.

Azt is hangsúlyozta:

A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.

A Kádár-adminisztráció a későbbiekben Mindszenty feltűnésében 1956 egyik szélsőséges bűnét látta, a reakció földre szállását, a visszarendeződés veszélyének non plus ultra-ját. 

Mindszenty József egész életében – és megingathatatlanul – konzervatív, legitimista és harcos antikommunista volt. Politikai eszmevilága valójában a polgári fejlődést megelőző időkből táplálkozott, ezért már a polgári demokrácia jelentős eszményeivel sem tudott mit kezdeni.

Elveihez való rendíthetetlen ragaszkodása, töretlen elszántsága és helytállása is akkor jelentettek volna tényleges értéket, ha ezeket az erőforrásait és tulajdonságait a nemzeti felemelkedés és a társadalmi haladás szolgálatába állítja.

Mindszenty József mindig öntudatosan vallotta és vállalta konzervativizmusát és legitimizmusát, amit az utókornak nincsen joga tudomásul nem venni.