Ungváry Zsolt: Vajon Horn és Gyurcsány kora szabadelvű és többpólusú volt?
Ha már saját értékes gondolatokkal nem tudnak minket megajándékozni a baloldali politikusok és közéleti emberek, legalább a jobboldaliak megjegyzéseinek elemzésével vagy kiforgatásával múlatják idejüket. Ezek általában szándékosan félreértett mondatok, amikből saját interpretálásukkal ügyet kreálnak, amin aztán lovagolhatnak is. Így lett Orbán Balázsnak egy kötetlen interjúban kicsúszó kicsit pontatlan fogalmazásából országos skandalum, és a nemzeti kormány hazafiságának megkérdőjelezése, jellemzően olyanok részéről, akiktől mi sem áll távolabb, mint a hazafiság.
Más a helyzet egy korábban, és sokkal kisebb visszhangot kiváltott beszéddel. Pokorni Zoltán, a Sólyom Lászlónak állított emléktábla avatásán elmondott szavait vélhetően átgondolta: előre megírt vagy legalábbis megtervezett szöveg volt. A Válasz online „fedezte fel”, majd csapott le rá a teljes ellenzéki média, saját maguk igazolását látva a hegyvidéki polgármesterségtől most búcsúzó fideszes politikus üzenetében.
Egy borzalmas huszadik század után, amikor Magyarország egy államközpontú társadalomban élte az életét Horthy alatt majd (…) Kádár alatt, egy nagyon biztató évtizedünk, vagy két, két és fél évtizedünk volt, hogy ezt az államközpontúságot magunk mögött hagyjuk és egy plurálisabb, több színű, ma már kicsit finnyásan kerüljük a szót: liberálisabb, vagy szabadelvűbb, vagy diverzifikáltabb, többpólusú társadalomban éljünk szabad emberként. Ez 1990 és kétezertizenvalahány között megadatott nekünk, ebben bízni, ebben élni. Azóta ki tudja, milyen vastörvények miatt újra ezt az államközpontúságot látjuk megerősödni. Ha a magyar társadalomnak ezt az üdítő két évtizedét egy alakkal jellemezni akarjuk, akkor az biztos, hogy Sólyom Lászlónál nem találunk alkalmasabbat erre.
Az idézett részben van egy vitatható és egy súlyosan kártékony, ráadásul a világot keresztény-nemzeti-konzervatívként szemlélők számára mindenképpen elfogadhatatlan tézis.
Az első: vajon rossz-e az „államközpontúság”. Magyarország Szent István óta – szinte egyedüliként Európában – mindig a szilárd, központi hatalomban látta a jövőjét.
Amikor a XIV. század végén ez meginogni látszott, jöttek az Anjouk és helyreállították, és bár a török hódítás területileg megnyirbálta az országot, a főhatalom pedig a Habsburgok kezébe került, az állam kontinuitása mindennél fontosabb maradt az országlakók szemében. Ellentétben a nyugati, a római birodalom provinciáitól örökölt szemlélettől, amely tartományokban, grófságokban, sőt városállamokban gondolkodott, mi annyira egységesek voltunk, hogy a XVIII. századi etnikai relatív kisebbségbe szorulás dacára is egy „magyar” Magyarországot próbáltunk újrateremteni az eredeti területén.
Nálunk soha nem volt hagyománya a föderalizmusnak; a vármegyei önállóság a Habsburgok miatt egyfajta nemzeti ellenállásként, nem önállósuló törekvésként jelentkezett. Kiváltságaik dacára a székelyek, a szászok vagy a jász-kunok nem kiválni akartak, hanem a Szent Koronához való tartozásukat a maguk közösségében – és nem egyéni privilégiumokkal – megélni. Szeretjük persze az egyéni függetlenséget – leginkább a pusztai örökség individualizmusából kiindulva a „hagyjon engem mindenki békén” elve mentén –, de a szabadságot igazán kollektíven éljük meg. Rákóczi, Petőfi, Kossuth, a pesti srácok – ellentétben a Nyugat ’68-as nemzedékével – nem a saját személyes szabadságuk kiteljesítéséért, hanem az ország, a nemzet szabadságáért szálltak síkra. („Hogyha el kell veszni, nosza, / Mi vesszünk el, ne a haza!”; Petőfi sorainál pontosabban nem lehetne megfogalmazni a mai liberális ön- és énimádó szabadság, illetve a kollektív szabadság iránti vágy különbözőségét.)
A másik állítás azonban sokkal súlyosabb: Pokorni a szabadelvűbb társadalomba beleérti a Pufajkás négy évét Bokros-csomaggal, a családi kedvezmények eltörlésével, közel háromnegyedes balliberális parlamenti többséggel, Magyar Bálint oktatáspolitikájával, maffiózó leszámolásokkal, Pongrátz Gergely megbilincselésével, valamint belefér Gyurcsány teljes regnálása az elhazudott trükkök százaitól a szemkilövéseken át a devizaadósság-csapdáig egy elkxrt k.rva országban?
Többpólusú, amikor a média 90 %-a balos volt? Liberálisabbnak is csak abban az értelemben nevezhetjük, hogy egy magát liberálisnak valló párt része lehetett a hatalomnak; immáron nem csak a von Haus aus addig is általuk bitorolt kulturális-, pénzügyi- és média hatalomnak, hanem a politikainak is.
Abban talán igaza lehet Pokorninak, hogy Sólyom László valóban jó szimbóluma ennek a korszaknak. A látszólag a rendszerváltókkal együtt érkező, az Alkotmánybíróság elnöki székébe emelkedő, az igazságtételi törvényt elkaszáló Sólyom, aki az SZDSZ kegyéből lett köztársasági elnök, miután kisebbik koalíciós partnerként nem szavazták meg az MSZP jelöltjét, Szili Katalint, jóllehet 1995-ben a szocialisták lelkesen támogatták az SZDSZ-es Gönczöt, pedig 54 %-uk volt a Parlamentben, és bárkit megválaszthattak volna. Emlékszem, sokakkal együtt örültem Sólyom sikerének, pedig eszembe juthatott volna a nagy Csurka-i igazság, aki a Rádió- és Tévé-elnökök (Gombár és Hankiss) közös jelöléséről azt mondta utólag: „Tudhattam volna, hogy aki jó a körmös Bauer fiának, az nem lehet jó nekünk”.
Sólyom a 2006-os véres eseményeket is erőtlenül, néhány semmitmondó nyilatkozattal kezelte. Gyáván megfutamodott, amikor a komáromi hídon nem mert átmenni szlovák területre, és súlyos aránytévesztéssel elnöksége egyik fő kérdésévé a bánáti bazsarózsa sorsát tette.
Azt nem is említem, hogy uralkodókra valló módon a pénzre is magát verette. (Az 50 Ft-os hátoldalára.)
Címlapkép: Gyurcsány Ferenc, a DK vezérszónoka, a párt elnöke felszólalás közben a jövő évi költségvetés általános vitájában az Országgyűlés plenáris ülésén 2019. június 19-én. Fotó: MTI/Kovács Attila
