Ungváry Zsolt: A bal eleve fosztóképző

Én egy baloldali diktatúrában nőttem fel, ahol a „baloldal” csak pozitív kontextusban szerepelhetett, mintha az volna mindig a „jó” és a jobboldaliság a gonoszsággal, fasizmussal, embertelenséggel lenne azonos, amit üldözni kell, és amihez nem lehet vonzódni, ezt megvallani pedig végképp veszélyes. Mintha a politikában (és visszatekintve a történelemben) lenne egy dicsérendő, haladó világkép szemben a retrográd, konzervatív irányzattal.

A rendszerváltáskor ez a torz közvélekedés nem fordult meg. Továbbra is a „szélsőjobbot” és a „fasisztákat” üldözték, mintha nem éppen negyvenöt évnyi szocialista állampárti rezsimen lennénk túl. Én a magam részéről a szélsőjobbot sem akkor, sem azóta nem tudtam értelmezni, mert ahhoz képest, ami az országban ötödfél évtizedig történt, nem lehetett elképzelni semmi olyat, ami a baloldal elkövetett bűneit figyelembe véve „szélsőséges” reakciónak számított volna, miközben még a könnyed, kissé elfuserált, bátortalan reakciók is megkapták az említett jelzőt.

Nekem ifjúkori (és későbbi) tapasztalataim birtokában a bal mindig is a rossz, az elfogadhatatlan, az erkölcsi és gyakorlati gyengeség, a hozzánemértés és gőg, az elnyomás és a tisztességtelenség szinonimája maradt. Nyelvünkben is (ami kihat a gondolkodásra) ezek a szókapcsolatok jönnek elő: baleset, balfék, balfácán, balul ütött ki, balsors (akit régen tép), balgaság, bal fenéken eltűnni, bal lator – és természetesen Jézus is Isten jobbján ül majd.

Az egyetemen, 1991 tájékán, tehát már a kádárizmus hivatalos bukását követően, egy szemináriumon az asztalnak a tanártól jobbra eső felén ültem egy – hozzám hasonló felfogású – évfolyamtársammal, s a kelet-európai tanszék már akkor évtizedek óta ott szolgáló és ott is maradó professzora megszólított bennünket, hogy a „jobboldali kollégák”. Majd sietve, cinkos mosollyal hozzátette, hogy természetesen nem politikai értelemben gondolja, s amikor jeleztük, hogy nem volna ezzel szemben kifogásunk, kissé megfagyott a levegő.

Ugyanebben az évben lejárt a régi személyi igazolványom, és a rendőrségen az alkalmazott kérdezte, kicserélje vagy meghosszabbítsa-e. Mondtam, hogy elegem van már ebből a címerből, és legyen inkább új, a koronás címerrel. Elkomorult, és hosszas fejtegetésbe kezdett arról, mennyi jó dolog kapcsolódik ahhoz a vörös csillagos címerhez.

Hát így folyt le a rendszerváltás, és így maradt el a bal-jobb újradefiniálása. Pedig amióta a franciák önkényesen nagynak és forradalomnak nevezett népirtása közepette felfedezték a bal-jobb fogalompárt a politikai nézetek leírására, sok kólibaktérium lefolyt a Szajnán. A baloldal nyomában azóta jószerivel csak vér és verejték jár. Európában sem fűződik sok dicsőség a nevükhöz, de Magyarországon nem volt egyetlen sikeres időszakuk vagy meghatározó, az ország üdvére munkálkodó államférfiújuk sem. (Az egyszem Nagy Imre is attól lett hős, hogy szembefordult elvtársaival, megbízóival és legalább a vérpad árnyékában a nemzete mellé állt a pártja helyett.)

Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a határozott, ész- és életszerű jobboldaliság mögött mindig szélsőséget gyanít a médiát, kultúrát, sőt a gazdasági életet is uraló mainstream, miközben a baloldallal (annak még legvadabb hajtásaival is) elnézőek. Franciaországban a legnépszerűbb, immár támogatottságában és programjában is néppárti jelleget öltő Le Penékkel szemben zéró toleranciát hirdettek még a futballisták is (bár őket senki sem kérdezte ez ügyben), miközben egy szélsőbalos kommunistát segítettek inkább győzelemre. Németországban évekig a politikai rendszer részének, koalícióképes pártnak tekintették a német kommunista állampárt utódpártját, a Linkét, míg a nácizmus totális bukása után hatvannyolc évvel alapított AfD a mai napig karanténban, sőt állambiztonsági megfigyelés alatt láthatja, amint a keleti tartományokban az első, nyugaton pedig a második legnagyobb párttá válik. Azt meg sem említem, hogy egy baloldali utcai terroristából hőst, sőt EP-képviselőt lehet faragni.

A baloldali szocializmust ugyanis – ellentétben a (nem is biztos, hogy nem tévesen-e) jobboldalinak nevezett nácikkal – nem zúzták porrá, pusztán az amerikai katonai-gazdasági elrettentés legyűrte a szovjeteket gazdaságilag. Azóta pedig a nyugat folyamatosan tolódik balra, hiába áll előtte a nagy történelmi tapasztalat, hogy ez zsákutca.

A bal-jobb felosztást mostanra mintha felváltaná a nemzeti-globalista ellentétpár, de az elnevezések, a jelzők és a hozzájuk kapcsolódó tartalom megmaradt. Tulajdonképpen a balból lett a globalista (ez a „jó irány”, túlkapásaival is elnézőek vagyunk), a nemzeti pedig a jobb, amiből a legmérsékeltebb is szélsőségesen radikális.

De ezt végre már félelem nélkül meg lehet írni. (Legalábbis Magyarországon…)