Ungváry Zsolt: Csatlakozás vagy bekebelezés? Mit gondol rólunk az EU?
2004-ben, úgy fogalmaztunk, csatlakoztunk az Európai Unióhoz. Következetesen ezt a kifejezést használtuk és használjuk; talán hittünk is benne, vagy inkább reméltük, hogy egyenlő jogokkal és feltételekkel lépünk be egy befogadó, szövetséges közösségbe.
De amiképpen hiába hívták a hazai kommunisták a szovjet csapatok katonai intervencióját „felszabadulás”-nak (míg maguk az oroszok is elfoglalásnak nevezték), úgy a kelet-közép-európai országokat is inkább bekebelezte a Nyugat, mintsem az egységes Uniót kibővítette volna. Még a kelet-németek is úgy élték meg (talán nem véletlenül), hogy Nyugat-Németország annektálta őket, nem pedig két egyenlő fél egyesült.
Vannak ennek történelmi előzményei, gondoljunk csak Buda és az ország visszavívására a XVII. század végén, ami után mi magyarok azt gondoltuk, helyreáll a hajdani, a hódítás előtti Szent István-i Magyarország, míg a Habsburgok számára új tartományok keletkeztek, amelyeket a birodalmukhoz próbáltak csatolni. (Más kérdés, hogy az erős jogi és históriai alapokon nyugvó magyar szuverenitást nem volt könnyű megszüntetni.)
Az EU bővítésekor nyilvánvalóan nem nekünk akartak jót a régi tagállamok, hanem saját érdekük szerint jártak el: olcsó munkaerőhöz és piacokhoz kívántak jutni, akár a gyarmatosításnál, és persze ütközőzónára is szükség volt kelet felé egy esetleges konfliktus esetére. Ez most hatványozottan igaz Ukrajnára, úgyhogy olyan nagy reményeik nem lehetnek keleti szomszédainknak akár orosz, akár amerikai (bocsánat: ukrán) győzelem születik.
A felállás annyiban változott korunkra, hogy már nem a hagyományos nyugat-európai államok érdekei érvényesülnek, hanem az 1945-ben a kontinens egyik felét megszerző amerikaiak bejelentették igényüket az egészre. Az EU-országok szerepvállalása a háborúban világosan mutatja, mennyire feladták saját érdekeiket, hiszen az elsősorban saját maguknak károkat okozó szankciók és a gazdasági bojkott, az olcsó nyersanyagról való lemondás, a katonai részvétel vagy az olyan terrorcselekedetek, mint az Északi Áramlat felrobbantása feletti nagyvonalú elsiklás ezt jelzik.
A legpéldátlanabb, legvérlázítóbb lépés, amikor a közösség az egyik tagjával szemben a nem-tag mellé áll. (Ennek leglátványosabb eleme pillanatnyilag az orosz olajszállítmányok ukrán blokkolásával szembeni elnéző magatartás.) Előfordulhatna-e normális világban, hogy mondjuk a Bajor Szabadállam és Ausztria vitájában a német kancellár az osztrákok mellé álljon? Vagy egy dél-tiroli probléma felmerülésekor a római kormány Ausztria érdekeit képviselje?
Mindenesetre Brüsszel valami hasonlót tesz velünk szemben. Miközben nem fizeti ki jogos járandóságainkat, ugyanakkor egy nem EU- (és még csak nem is NATO-) tagállamba önti a pénzt. Az olyan szimbolikus pofonokról, mint amilyet a munkácsi turul ledöntésével az ukránok az arcunkra csaptak, mindenki hallgat (egyébként mi is!). Az ellátásbiztonságunk veszélyeztetéséről pedig az jut az ember eszébe, hogy kevesebbért is üzentek már hadat.
Kétségtelen, a 2004-es óriásplakátokon csak arról volt szó, hogy cukrászdát nyithatunk Bécsben (tegye fel a kezét, aki azóta nyitott), de olyasmit nem vállaltak, hogy kiállnak értünk, ha a klubon belül leszünk.
Ezért én az ukránok helyében a mielőbbi belépés szorgalmazásával egyelőre várnék. Lehet, hogy nekünk sem ártott volna…
Címlapkép forrása: pixabay
