Ungváry Zsolt: Hogyan megy szembe a demokratikus választás a többségi akarattal?
Az Európai Uniónak az eredeti szerződések szellemében nem úgy kellene viselkednie, mint egy ország vezetésének, ahol van kormánypárt meg ellenzék. Mégis, az utóbbi években egyre inkább úgy tesznek Brüsszelben, mintha volnának győztesek, vagyis jók, és vesztesek, azaz rosszak.
Pedig az meglehetősen aggasztó, ha az Unióban mondjuk húsz ország „kormányon” van, hét meg ellenzékben. Európában egy ország nem lehet ellenzékben, az EU bürokratái teljes félreértésben vannak.
Ráadásul a magát a kizárólagos irány mutatójának kinevező baloldal a maga szája íze szerint sajátította ki a különböző fogalmakat. Így vált a demokrácia, illetve annak megsértésének vádja sajátos furkósbottá a brüsszeli adminisztráció kezében, miközben attól azért ódzkodnak, hogy pontosan definiálják, mit is takar a kifejezés. A szabad választások nyomán kialakuló többség uralmát? Vagy a kisebbség igényeinek figyelembevételét? És mi a helyzet a senki által meg nem választott, mégis a közhangulatra, a döntésekre, az ellenőrzésre komoly befolyással bíró civil szervezetekkel, pénzügyi-gazdasági csoportokkal vagy az olyan influenszerekkel, akik másutt megszerzett ismertségüket politikai nyilatkozatok tételére, a polgárok befolyásolására használják?
A jelenlegi európai fősodorban a demokrácia egy meghatározott ideológia kizárólagos érvényesülését jelenti, hiszen az attól eltérő nézeteket valló pártokat és kormányokat megpróbálják karanténba zárni, javaslataikat figyelmen kívül hagyják, elpusztítandó ellenségként bánnak velük.
Paradox módon minél nagyobb a támogatottsága egy-egy ilyen mozgalomnak (vagyis demokratikus legitimációjuk növekszik), Brüsszelben annál veszélyesebbnek ítélik őket a demokráciára (ld. az AfD vagy Le Penék esetét, de a Fidesz is ide sorolható).
És itt óhatatlanul felmerül a ki is a többség, mi a többség kérdése. Az EP-választások után idehaza és nyugaton is lesajnálóan, visszaesésként beszéltek a Fidesz 45 százalékáról. Ehhez képest is érdemes összevetni mindezt az elmúlt hetek két jelentős parlamenti választásával, a brittel és a franciával.
Nagy-Britanniában történelmi, átütő, elsöprő győzelemként értékelték a Munkáspárt sikerét. Csakugyan, több mint háromszor annyi mandátumot nyertek el, mint a Konzervatívok és közel százszorosát a Brexitben nagy szerepet játszó Nigel Farage Reform UK nevű pártjáénak. Miközben a három szervezetre leadott voksok aránya 34-24-14 százalék volt.
Rishi Sunak konzervatív párti brit miniszterelnök elismerte a Munkáspárt győzelmét
A Munkáspárt tehát az egyfordulós, a képviselőséget csak egyéni választókerületekből elnyerő rendszerben a 34 százalékát fölényes, biztos abszolút többségre tudta váltani.
A franciáknál a gyakorlatilag ugyanekkora támogatottságot szerző Nemzeti Tömörülés ellen azonban a második fordulóban (mert ott van ilyen) összefogott mindenki, így Le Penék csak a harmadikok lettek, messzire kerülve a kormányrúdtól.
Az angol szisztémában a Nemzeti Tömörülés letarolta volna az ellenfeleket, és ők adnák a miniszterelnököt.
Ezt azonban mindenképpen meg akarták akadályozni, így a – szándékában hasonló, de eredményében szerencsére merőben eltérő – magyarországi helyzethez hasonlóan mindenki összeállt a Nemzeti Tömörülés ellen; szélsőbaltól a centristákig, sőt akár a konzervatívokig, aminek az lett a „demokratikus” következménye, hogy a legerősebb pártot (szemben Nagy-Britanniával) elbuktatták, és egy kaotikus koalíció kerül hatalomra, pillanatnyilag átláthatatlan, hogy milyen program mentén. Józan ésszel nehezen érthetően politikát építve a puszta tagadásra.
Matematikai sikert bár el lehet így érni, de országot vezetni nem nagyon, amellett a demokrácia értelmét rúgja fel, hogy a teljesen különböző pártok azért fogjanak össze, mert nem akarják, hogy valaki (Orbán, Le Pen stb.) kormányozzon. Ráadásul ezek a haza megmentői mindeközben olyan alakok, akik maguk is szélsőséges ideológiát hirdetnek, nem riadnak vissza akár az utcai terrortól sem, legyen az a Párizs utcáin őrjöngő és gyújtogató „ünneplő” tömegbázisuk, vagy mint nálunk a szemkilövető hazudozó.
Címlapkép: Jean-Luc Mélenchon, a radikális baloldali Engedetlen Franciaország (LFI) mozgalom alapítója Manuel Bompard pártelnökkel és Daniele Obono alelnökkel (b-j) ünnepel a párt párizsi eredményváró rendezvényén a francia parlamenti választások második fordulójának napján, 2024. július 7-én. A szavazatszámláláson az LFI, a Kommunisták, a Zöldek és a szocialisták összefogásával létrejött Új Népfront nevű baloldali szövetség vezet. Fotó: MTI/EPA/Andre Pain
