Mi lenne, ha kék füvet kaszálna? – A szabadság határainak áthágása

Az 1990-es években a magyar ifjúság lazítván láncain, elkezdett játszani. Nem mintha addig nem tette volna azt a Malomjáték, a Gazdálkodj okosan!, a Ki nevet a végén?, és a kártyajátékok sorával, de hirtelen visszatérni kívánt a békeidők szalonjai hangulatához. A nagyszobák plafonig érő könyvespolcain az elülső sorba kerültek a dugdosott kötetek, és az aranyszőttes kopott zongoráról – ahol még megvolt – letörölték port. Jöttek a barátok, a kötelező, üveg vörösbor ugyanaz volt, mint a rendszerváltozás előtt – van, ami nem változik.

Mi lenne, ha… – a régi-új társasjátékban így kezdődik a kérdés, s a kitalálónak rá kell jönnie, kire gondoltak a játéktársak. Mi lenne, ha… szín, virág, étel, autó, foglalkozás, történelmi kor vagy bútor lenne? A válaszokkal óvatosan kell bánni, mert nagyon nem mindegy, hogy valaki liliomnak vagy kaktusznak látszik a többiek szemében.

A minap, társaságban előkerült a régi móka, a feladvány egy férfi-személy volt, s a kitaláló, hogy behatárolja, nemileg kiről lehet szó, gyanútlanul megkérdezte: Mi lenne, ha nő lenne… Ekkor elszabadult a pokol. A játékosok bekiabáltak, nem túl szalonképes kifejezések is elhangzottak, majd a játékvezető tétován összegezte a választ: …akkor transz volna. Némi kuncogás után csend ereszkedett a borospoharakra, s felhangzott az újabb kérdés: Akkor most férfi vagy nő?

Harminc évvel ezelőtt bizonyára szórakoztatóbb lett volna a válasz, mert ki ne emlékezne – többek között – a Van aki forrón szereti című filmre, amelyben egy női zenekarban két nőnek álcázott férfi játszik, végül egyikük az énekesnőbe habarodván lelepleződik, mert a szerelem, és a vonzalom mindent legyőz.

Hiszen éppen ez az! – szajkózták a kilencvenes évek tudorai, akik azt hirdették, hogy ha ketten egymásba szeretnek, akkor mindegy, ki, minek született, a természetességet pedig majd megmagyarázzuk. Hiszen éppen ez az! – replikázott a mérsékelt tömeg, s nem értették, hogy némely szerelmesek miért tartják szükségesnek, hogy szivárványhaj, nyávogás és egyéb nyavalyáskodás révén üzenjék meg a külvilágnak, hogy egy nőnek és egy férfinak látszó egyén rajong egymásért.

A szabadságmánia azonban fokozódott – miközben nem tudni, létezik-e a szabadságnál szabadságabb állapot (valószínűleg nem) –, és sokan úgy gondolták, hogy a boldogság csimborasszója a nemi identitás megválasztása. A született nemiség iránti elégedetlenség gyógyítására az izgató és egzotikus nem-váltást ajánlották, amely ma már jogérvényesítő lehetőség, és: egyes államokban korra való tekintet nélkül gyakorolható. Ilyenformán és nem titkoltan megtörténhet a szexus határainak áthágása.

Javasolt hát a kedves Mi lenne, ha… – játékosoknak, hogy ha a továbbiakban kérdéseket kívánnak feltenni, vegyék figyelembe, hogy a mai embernek már nem neme, hanem pillanatnyi gendere van; a hívek szerint az, amit éppen választ magának.

A transzgender vagy transzneműség fogalma a XX. század második felében jelent meg, s a poszt-strukturalista filozófia szülötte. Az elképzelés radikális változata a kilencvenes években eljutott odáig, hogy a biológiai nem és a megélt nem közötti feszültség roncsolja az individuumot. Ez valami olyasmi, mint frusztrálódni amiatt, hogy az ég kék, a fű pedig zöld.

Kísérletezni persze lehet, és kitartó munkával valamely szintetikus árnyalatúra plasztikázni az eget és a földet, de minek? A teremtett világ az ateista számára is adott, ahogyan a nemiség is, s eltekintve azoktól, akik valamely testi-lelki rendellenességtől szenvedve segítségért kiáltanak, a nagy többség számára érthetetlen, miért lenne jobb kék fűben gázolni.

A tartalmi kérdések, például, hogy miért jobb férfinak vagy nőnek lenni, a nemi sztereotípiák témakörébe tartoznak. A kiindulásként használt gender-elmélet azonban már nem azok megváltoztatására irányul, hanem az identitás váltogatása lehetőségével újabb béklyót dob áldozatai nyakába. Például nézzük meg, mi lenne, ha egy negyvenéves férfi reggel arra ébredne, hogy tizenkét éves kislánynak vagy fiúnak érzi magát.

Akkor bizony az lenne, hogy nem fogja elvinni a gyerekeit az iskolába, mert az a felnőttek feladata, továbbá mintaadóként levet minden felelősséget, amelyet másokért (pl. a családjáért) éreznie illene. És mi lesz a gyermekeivel? Hát az, hogy velük majd megértetik, hogy a szülőapjuk – újabb ingoványos terület – ugyanolyan, mint a szülőanyjuk.

A genderisták erre azt válaszolják, hogy vannak olyanok, akik eddig nem merték bevallani, hogy inkább nők vagy éppen férfiak akarnának lenni. Rendben, létezhetnek olyanok is, és egy lelkiismeretes gendersita erre nyilván rávágja, hogy csak az változtasson nemet, aki úgy érzi…, amellyel egy valamirevaló anti-genderista akár egyet is érthet. De lám, ezzel már bementünk a szabadságeszmecsőbe. Mi lenne, ha kijönnénk onnan?

A szabadságnak álcázott gender-propaganda gyermekek átformálását és szemléletváltását hirdeti szellemileg és érzelmileg éretlen fiatalok számára, akik nem állnak készen arra, hogy döntsenek az életüket legjelentősebben befolyásoló kérdésben: a nemiségükről. Akik ezzel egyetértenek, azoknak kifejezetten tanulságos lehet feltenni a kérdést, még inkább megismertetni őket a válasszal: Mi lenne, ha kísérletképpen átformálnánk egy kisfiút kislánnyá? A válasz megtörtént eset:

Egy baltimore-i kórház a hatvanas években nemváltó műtétekre specializálódott. A vezető pszichiáter az eljárás létjogosultságát egypetéjű ikreken végzett kísérlettel magyarázta. A testvérpár fiú tagjának kétéves korában megsérült a pénisze, és szülei döntésére lánnyá operálták. A gyermeknek tizenegy éves korában spontán öngyilkossági gondolatai támadtak. Két évvel később megtudta, mi történt vele és kijelentette, hogy mindezekkel együtt fiúként fog élni. A beilleszkedés azonban nem sikerült és huszonhat évvel később agyonlőtte magát.

Előfordul. Szabadkoznak a genderisták, de tiltakoznak a mindenkori áldozatok: miért éppen velünk történik ez? Az embereken végzett ’kísérletek’ hatása beláthatatlan, és a psziché rombolása felé mutat, ami aggodalomra ad okot: a biológiai és etikai recesszióba taszított generációk vajon helytállnak-e a fennmaradásban. A szabadság téves értelmezése a liberalizmus fogalmát is leértékeli. Liberálisnak lenni ma már szabados és egoista tulajdonságjegyeket sugall, s a közvélemény csak elvétve gondol vissza a szabadságidea XX. századi, szellemet- és határokat nyitogató korszakaira.

Kinek ez, kinek az… – mondhatnánk. Száznégy évvel ezelőtt Trianonban, a szabadságérvényesítés országunk csonkolását jelentette, míg mások számára a gyarapodást. Harmincöt évvel ezelőtt ugyanezen szabadságeszme összezsugorodott határaink megnyitását eredményezte, miáltal egyenes úton rohanhattunk a régi-új ideológia karjaiba: ma már a szabad akarat nevében gyermekeink testét akarják – műtőasztalon és lövészárkokban.

Már csak egy kérdés maradt hátra: Mi lenne, ha mélységesen szabadon, a szívünkre és a jóérzésünkre hallgatva úgy döntenénk, hogy elutasítjuk azok befolyását, akik elhiszik, hogy kék füvet kaszálnak.

Horváth Júlia Borbála

Címlapkép forrása: Freepik