Ungváry Zsolt: Halandók vagyunk, ezért is ne dobálóddzunk az élettel
Az elmúlt napok legfontosabb belpolitikai eseménye a Békemenet volt. Mégsem lehet mindig csak a politikával foglalkozni, olykor egy megrendítő haláleset felülírja a táborokra szakadt magyar közélet hisztérikus állapotát.
Május 31-én hunyt el Tompos Kátya színművésznő; noha az utóbbi hetekben közismertté vált, hogy súlyos betegségben szenved, mégis egy ország döbbent meg; miért kell egy ilyen fiatal, tehetséges, szép embernek eltávoznia.
A Sose halunk meg című film rendezője, Koltai Róbert felelte egyszer arra a kérdésre, hogy „csakugyan sose halunk meg?”, hogy „de, majd, egyszer, és akkor sem mi”. Van benne egy kis humor, némi kitérés a válasz elől, de azért jó, mert rácsodálkozunk: igazából mindannyian így gondoljuk. A halált ugyanis nagyon nehéz elfogadni, s ha ismert, ifjú embert veszítünk el, óhatatlanul eszünkbe jut: velünk is megtörténhet, sőt, egyszer biztosan meg fog történni.
Persze, az életkor relatív. József Attila mamája 44 évesen hunyt el, az utolsó fotókon egy öregasszony látható. „Én nem tudtam, hogy ifjú asszony”, írja a költő. Az évezred végén még a nők 55 évesen mehettek nyugdíjba. Ma az ennyi idős emberre azt mondjuk, középkorú, de ha meghalt, sajnálkozunk rajta, milyen fiatalon. Borzasztó igazságtalannak érezzük a hatalmas különbségeket; mindenkinek csak egyetlen élete van: mégis, micsoda eltérés van az időtartamokban az elvetett magzat, Kaszap István, Petőfi vagy a 95 esztendőt megélt Biszku Béla esetében. Aki nem hisz az üdvösségben, a túlvilágban, abban, hogy az itteni zarándokutunk csak felkészülés, annak valóban értelmetlen és felfoghatatlanul igazságtalan.
Domján Edit, Kaszás Attila, Bubik István után újabb halottja van a középgenerációs magyar színjátszásnak; akik már meg tudták mutatni magukat, országosan ismertté váltak, a közönség megszerette őket, de nem tudták végig futni azt a pályát, ami mondjuk egy Sinkovitsnak, Bessenyeinek, Tolnay Klárinak, Törőcsik Marinak megadatott.
Élet vagy halál tehát pillanatokra felülírhatja a politikát, de éppen a Békemeneten értettük meg, hogy ez nincsen így. Hiszen minden tett és minden történés e körül forog, és a politika is valójában a legfontosabb kérdéseket teszi fel, és próbál rájuk megoldásokat kínálni. Egy mind jobban fenyegető, közelítő háború réme mindannyiunkban feléleszti az élet vagy halál dilemmáját, a félelmet, hogy igenis meghalhatunk akár mi, akár szeretteink, nem csak valamikor, majd, nem csak ágyban párnák közt végelgyengülésben, hanem hirtelen, mások miatt, értelmetlenül.
Orbán Viktor: Nem akarunk vért adni Ukrajnáért, nem megyünk háborúba!
Ráadásul a háború nem egy olyan rajtunk kívül álló, kivédhetetlen sorscsapás, mint egy genetikailag determinált betegség vagy egy lezuhanó repülőgép. Erre – valamilyen szinten – hatással lehetünk, legalábbis jobban, mint a földrengésre, szökőárra, vírusokra. A háborút ugyanis mindig emberek csinálják, mindig vannak döntéshozó helyzetben lévők, akik kiadják az utasításokat, akik a behívók, a hadmozdulatok, a bombázások mögött állnak. Fiatal, szép és tehetséges emberek százezrei vesznek oda egy háborúban, pusztán politikai szándékok miatt. Ennek gátat kell vetni, amennyire tudunk. Látjuk, egyetlen élet is micsoda veszteség, mekkora kár; mi volna, ha tömegesen érkeznének a gyászjelentések és a koporsók.
Az orvostudomány rengeteget fejlődött, bár Kátyán sajnos nem tudott segíteni. Erre egyelőre nincs befolyásunk. Amire viszont lehet, hogy önnön hatalmuktól megrészegedett, mások életével játszadozó politikusok ne kerülhessenek döntési helyzetbe. Erről szólt a Békemenet, és erről szól a június 9-i választás. Hogy öt-tíz-húsz év múlva is legyen még, aki legalább videóról meg tudja nézni-hallgatni Tompos Kátyát (Latinovitsot, Ruttkait, Tordy Gézát)…
Címlapkép: Tompos Kátya színésznő énekel Keresztül Európán című első szólóalbumát bemutató koncertjén a Budapest Music Centerben 2013. december 14-én. Fotó: MTI/Mohai Balázs
