Európa a béke és a háború között választ júniusban
Továbbra is Emmanuel Macron az, aki élen jár az ilyen kijelentésekben. A francia elnök legutóbb múlt hét csütörtökön beszélt arról, hogy komolyan gondolta, hogy szükséges esetben európai szárazföldi csapatokat is Ukrajnába kell küldeni, Oroszország ugyanis semmilyen körülmények között nem nyerheti meg ezt a háborút. Szintén ő beszélt arról, hogy kész megnyitni a vitát Európa atomfegyverekkel való védelméről. Az atomháborús veszély kontinensre hozásában a lengyelek sem sokkal vannak lemaradva Macrontól. Duda elnök ugyanis nemrég arról értekezett, hogy ha a szövetségesek támogatnák, nem lenne akadálya annak, hogy Lengyelországba atomfegyvereket telepítsenek. A lengyel külügyminiszter pedig tovább fokozta a háborús pszichózist, amikor úgy fogalmazott, hogy
az orosz-ukrán konfliktusnak nincs békés, tárgyalásos úton való megoldása.
Látszik tehát, hogy ezeket a vezetőket olyannyira magával ragadta a háborús pszichózis, hogy a tényeket is hajlandóak figyelmet kívül hagyni. A háborúnak ugyanis már 2022 tavaszán vége lehetett volna tárgyalásos úton. Német lapértesülések szerint ugyanis amikor az isztambuli egyeztetések során az ukránok felálltak az asztaltól, már közel volt egy végleges béketerv, amelyben Kijev lemondott volna egyes területekről, és vállalta volna, hogy katonailag semleges marad. Cserébe Moszkva is garantálta volna, hogy nem áll Ukrajna Uniós csatlakozásának az útjába.
2022 tavaszán tehát készen volt egy olyan, mindenki számára megnyugtató, garanciákat is tartalmazó dokumentum, amelyet az orosz és az ukrán fél is hajlandó lett volna aláírni, és amely hosszú távon garantálta volna az európai békét.
Ráadásul, ha ezt a béketervet akkor aláírják, az megmentette volna Ukrajnát attól a pusztítástól, ami utána következett. Kijev azonban valamiért az öldöklést választotta. Az okok talán sosem derülnek ki, de jó esély van arra, hogy az ukrán vezetéssel valaki elhitette, hogy megnyerheti ezt a háborút. Azt a vérengzést, amely azóta is ukránok százainak életét követeli napi szinten. És amelynek sosem lesznek valódi nyertesei.
Egyre inkább látszik az is, hogy Moszkva felőrlő taktikájával szemben szinte hatástalanok az újabb és újabb – egyébként egyre lassabban érkező – nyugati fegyverszállítmányok. Éppen ezért lehet az, hogy a nyugati vezetők folyamatosan a konfliktus kiszélesedésére utalnak és játszanak a tűzzel. A háborút ugyanis nem kiszélesíteni, hanem lezárni kellene.
A nyugati politikusok ugyanakkor nem vezettek még háború közelében lévő országot, így nem is tudják milyen az; ahogyan azt sem, hogy hogyan kellene kimaradni belőle.
Éppen ezért kellene nekik Orbán Viktorra hallgatniuk, akinek közvetlen tapasztalatai vannak erről. Ő volt ugyanis a hivatalban lévő miniszterelnök 1999-ben, amikor a NATO Szerbiát (az akkori Jugoszláviát) bombázta. Neki tehát közvetlen tapasztalata van arról, hogy milyen egy háború szomszédságában élni, milyen a menekültekről gondoskodni, és milyen ebben a környezetben működtetni egy gazdaságot. Nem véletlen, hogy ki akar maradni a fegyveres konfliktusból. Ráadásul a tapasztalat ebből a szempontból is mellette szól. Orbán Viktor volt ugyanis az, aki 1999-ben ellen tudott állni az amerikaiaknak, és nem hagyta, hogy északról, tehát Magyarország irányából is nyissanak egy frontot.
Ma tehát a nyugatnak Orbán Viktor tapasztalatára lenne szükség ahhoz, hogy kimaradjon a háborúból, mert ő tudja, hogy hogyan lehet ezt megtenni.
1999-ben sok mai európai vezető még a politika közelében sem volt, nemhogy kormányzott volna. Nehéz időkben pedig a tapasztalat olyan kincs, amelyet eltékozolni bűn. Június 9-én ugyanakkor mi is tehetünk azért, hogy felnyissuk Európa szemét és felerősítsük a tapasztalat és a békepártiság hangját.
Címlapkép: A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Orbán Viktor miniszterelnök nemzetközi sajtótájékoztatót tart a Kormányinfó keretében a Karmelita kolostorban 2023. december 21-én.
MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher
