Byrappa Ramachandra: Három kapu, három bástya – vár nélkül
Az Európai Unió messziről egy csodálatos birodalomnak tűnik: Karthágó a maga gazdasági és kereskedelmi dinamizmusával, Róma a maga szigorú törvényeivel és rendeleteivel. (Az EU előírásai szerint az ideális uborka 30 cm hosszú, 10 cm-enként 10 mm-es görbülettel). Nevezhetnénk akár filozófus szószékbirodalomnak is, amely a világot kioktatja arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Sikere óriási, a balkáni és kelet-európai népek sorban állnak, hogy csatlakozzanak ehhez a dicső birodalomhoz. Gyakran elgondolkodom azon, hogy mi ez a rohanás. Vajon ezek az emberek tényleg tudják, hogy mibe keverednek? – írja
Saját szememmel láttam, hogy egy ország függetlenségét hogyan rombolták le, néha fizikailag is. Apósomnak könnybe lábadt a szeme, és az enyém is, amikor elhaladtunk a gigantikus bélapátfalvai cementgyár mellett, amelyet a tulajdonos, egy nyugati cég robbanóanyaggal semmisített meg éppen akkor, amikor a cement iránti kereslet történelmi szintre emelkedett. Az egységes piac csodájának köszönhetően a drága cementet annak belépése óta Romániából importálják. Ennyit az uniós birodalom által biztosított gazdasági védelemről.
A szuverén védelem hatalmas dzsinnje nem jön ki az Unió új lámpásából, hiába dörzsölik.
Az Európai Unió valójában a paradoxonok birodalma. Fővárosa, a hatalom székhelye állítólag Brüsszel, de a valódi főváros Berlin, ahol az összes fontos döntés születik, persze szigorú összhangban Washingtonnal. A jelenlegi elképzelés szerint Ukrajnát és Moldovát meg lehet védeni egy könnyített EU-tagsággal. Szép ötlet, de lássuk a valóságot: nincs elég töltény. Ami még nagyobb paradoxon, hogy ezt a birodalmat külső hatalmak védik: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Törökország, Kanada, Norvégia és Izland. E védőpajzsok nélkül az EU „császára” meztelen.
Az Európai Unió senkit sem véd, senkit sem védelmez, mert az illúzió és a látszat efemer birodalma.
A legfontosabb paradoxon az, hogy egyre nagyobb az integráció. Ez egy újabb illúzió. A legitim és rugalmas integrációhoz szükség van a cél egységére, arra a gondolatra, hogy közös otthont építünk. Ez az álom már régen eltűnt, és helyébe a Németországhoz hasonló nyugdíjas országok átmeneti kényelme és komfortja lépett. A nagyobb megrázkódtatásokat követően az olyan entitások, mint az EU, a feszültség és az alkalmazkodás időszakát élhetik át. Ez nem mindig vezet széteséshez. A Római Szerződéstől (1957) a Lisszaboni Szerződésig (2007) úgy tűnt, hogy Európa a „föderális” integráció felé halad. Aztán a 2008-as másodlagos jelzálogpiaci válság összetörte az ilyen típusú integráció illúzióját.
Németország a birodalom kényelmét akarta élvezni anélkül, hogy szolidaritásával megfizette volna a valós költségeket, ennek mintapéldája, hogy egy évtizedes gazdasági válságba taszította Görögországot. Ez az EU számos nemzete számára ébresztő volt. Ettől kezdve a valóság az ajtónkon kopogtatott, és fel kellett tenni a kérdést: hogyan lehet teljes politikai unió nélkül előmozdítani Európa védelmét és az eurót? Bármennyire is lehetetlennek tűnik, visszatekintve az látszik, hogy az ukrán konfliktus éppen ennek a problémának a megoldási kísérlete. Mindenesetre jól szolgálta a célt, vagyis, hogy Európának közös politikai akarat nélkül kelljen megvédenie magát. Trump lehetséges visszatérése ezt csak még sürgetőbbé teszi. Az erre az új valóságra adott válasz körvonalai a Brexit során kezdtek kirajzolódni, most a Biden-adminisztráció egy lépéssel tovább viszi, és Trump megpecsételheti a sorsát.
Európa mindig különböző irányokba húzott, mégis volt kohézió, mert a mag: Franciaország, Németország, a Benelux államok és Olaszország összetartottak. Néhány éve ez már nem állja meg a helyét. A megosztottság és a szakadás immár mélyen a magban van.
Többféle dinamika működik. A hipotetikus orosz fenyegetés kérdését nem mindenki látja és érzi egyformán. Nem mindenkit győznek meg azok az érvek, hogy az orosz csapatok a jövő héten a Brandenburgi kapunál lesznek, miközben ugyanezeknek az orosz csapatoknak kilenc hónapba telt, mire bevették Avdijivka városát, egy körülbelül 29 km2-es területet. Aztán ott van az USA NATO-ból való kilépésének, vagy a katonai szövetség összeomlásának kérdése. A NATO hiányában hogyan lehet megszervezni egy koherens biztonsági rendszert, amely átveheti a stafétát? Továbbá meg kell védeni a három nyugati kaput egy esetleges orosz és kínai behatolással, vagy a kettő kombinációjával szemben. Ezek a kapuk az Északi-sarkvidék (északi rendszer), az eurázsiai szárazföldi híd (központi rendszer) és a Földközi-tenger keleti része (déli rendszer). Ezenkívül ez az időszak a nyugati félteke belső konszolidációjaként is felfogható egy esetleges távol-keleti katonai szerepvállalás előtt. Végül, az olyan szereplők, mint Lengyelország és az Egyesült Királyság azt szeretnék, ha az európai kontinens új biztonsági architektúráján keresztül el tudnák ismertetni megváltozott státuszukat, ami azt jelenti, hogy a biztonsági struktúra elsőbbségét élvez a politikai EU-val szemben.
Mindez azt sugallja, hogy a föderális Európa gondolata recesszióban van, a politikai és gazdasági eltérések túl nagyok, és ideje elgondolkodni azon, hogy mi következik ezután.
Természetesen ez a három védelmi rendszer, ha elkészül, tökéletes eszközzé válhat Oroszország lerohanására, ha az meggyengülne. Egyelőre úgy tűnik, hogy ez a hosszú távú brit nagystratégia része. A déli rendszer azonban nem biztos, hogy ugyanezt a logikát követi. Az Oroszországot fenyegető veszély, ha bekövetkezik, minden bizonnyal az északi és a központi rendszerből fog származni.
A cikk folytatását a Látószög blogon olvashatják!
