Ungváry Zsolt: Az Örkény Színház játssza az Istent
Politizáljon-e a színház, reagáljanak-e a művészetek a napi eseményekre, részt vegyenek-e a közgondolkodást befolyásoló vitákban? A baloldal gyakran vádolja a jobboldal „propagandistáit”, hogy mindenhova becsempészik az aktuálpolitikát, egysíkúan és manipulatívan írnak.
Az Örkény Színház, amelyik a magas kultúra letéteményeseként némi gőggel szokott tekinteni a kevésbé magasröptű kultúra hordozókra, ezúttal egy abszolút napi politikai témát vitt színpadra. A szerényen (vagy inkább kirekesztő vakmerőséggel lefoglalva a szót) Isten címmel játszott darab az eutanázia problematikáját járja körbe egy német szerzőnek a magyar viszonyokra erősen átdolgozott művével. A környezet itthoni: a nevek, a törvények annyira hazaiak, hogy még a konkrét intézményeket is megnevezik, ahonnan egy-egy szereplő érkezik (Alkotmánybíróság, Magyar Orvosi Kamara, Pázmány Péter Tudományegyetem stb.), miközben kitalált karaktereket látunk. Ez egyszerre kelt valamifajta dokumentarista hatást, ugyanakkor rögtön idézőjelbe is teszi azt.
Az alapszituáció szerint egy idős, egyébként semmilyen komoly betegségben nem szenvedő nő arra szeretné kérni az orvosát, hogy végezzen vele, mert férje halála óta számára semmilyen öröm nincs az életben, és nem akar majdan nyomorultul, szenvedések közepette elpusztulni. Mivel ezt Magyarországon legálisan nem lehet megtenni, ügyvéd(nő)je támogatásával társadalmi vitát kezdeményez, amelyen támogatók és ellenzők is hozzászólhatnak. Ez a polémia maga a színmű; a szereplők a nézőtérrel szemben, székeken ülnek, így zajlik, meglehetősen statikusan, a vita. Olyan, mint egy televíziós műsor mondjuk az ATV-n vagy a Hír TV-n, azzal a különbséggel, hogy ott a meghívott vendégek valóban a saját véleményüket, jól megfontolt és belülről fakadó koherens érveiket ütköztetik, itt viszont minden résztvevő szájába az író adja a mondatokat. Ebből is adódhat, hogy néha az az érzésem, sokkal hatékonyabb és logikusabb érveket tudnék mondani az igazam mellett, de lehet, hogy ezzel ugyanígy van a másik oldalt támogató néző is.
Nyolcezer forintért egy politikai vitaműsort kapunk, amelyik eljátssza, hogy fikciós színdarab, kamu nevekkel, de a helyszínek, utalások, intézmények mégis a mai Magyarországra aktualizálnak. Úgy éreztem, az eutanáziát ellenző karakterek inkább válnak nevetségessé, agresszívvé vagy kevésbé szerethetővé, és az előadásból sokkal inkább az eutanázia melletti kiállás érződik, mint az ellenkezője. Néhány kikacsintás (amikor például a Benelux államok és a magyar jogállamiság összevetésére meg is érkezik az – igaz, elég gyér – bennfentes kacagás) egyértelműen a regnáló kormány elleni demonstráció.
Egy kicsit az az érzésem, hogy miután a baloldali politikusok teljesen alkalmatlannak bizonyultak a kormány gyengítésére, pláne megbuktatására vagy normális alternatíva felmutatására, feladatukat a youtuberek, publicisták, elemzők, színészek, rendezők veszik át.
Csakhogy ez így nem színház, hanem direkt politika. Lehetne egyébként ezt akár irodalmi szinten is művelni, írhattak volna a témából egy valódi színdarabot, ahol nem a stúdióban helyet foglaló beszélő fejek mondják el a tutit, hanem érdekes jelenetekben jól megírt dialógusokban többrétegű karakterek sorsából bontakozik ki a sztori. Láthatnánk az idős hölgyet családja körében, a papot akár a szószéken, a döntéshez vezető utat egymásra épülő színekben egészen a katarzisig. Az alkotók azonban nem bíztak saját tehetségükben és fantáziájukban, nem kockáztatták egy többrétegű történettel, hogy a nézők esetleg árnyaltabban gondolkodjanak a kérdésről.
A színháznak akkor volna alapja átvállalni hivatottabbaktól a politizálást, ha erre nem lenne más tér, ám Magyarországon erre bőven adottak a keretek; senki sem tiltja, sőt zajlik is valamennyire: újságban, tévében, interneten, parlamentben…
A végén még Karsai Dániel levelét is felolvassák, ami végképp kiránt minket a fikció világából (miközben a felperes, az alkotmánybíró, a gyógyszerész, a pap továbbra is színészek), teljesen összekeverve ezzel a szerepeket művészet, irodalom, aktuálpolitika között. A magát bátornak érző előadás azonban mégsem járja körül kellő figyelemmel a témát, néhány felvetés bántóan hiányzik. A pap (Csuja Imre) ugyan megkapargatja, hogy mindannyian közösségben élünk, nem vagyunk csak a magunkéi, felelősséggel mások iránt is, de olyan konkrétumokkal nem szembesíti az idős nő önzését, hogy milyen lelki meghasonlást okozhat gyermekeiben és unokáiban, hogy annyira sem voltak fontosak a mamának, hogy miattuk életben maradjon. Amikor az iskolából hazajövet egy társuk azt mondja majd nekik, „Megyek a Nagyihoz ebédelni”, azzal kelljen válaszolniuk: „Az én nagymamám inkább az eutanáziát választotta, mintsem almás pitét süssön nekem.”
A hit és hitetlenség alapvető kérdése persze megkerülhetetlen egy ilyen témánál. Vagy van teremtő vagy minden csak véletlen. Ha ez utóbbi az igaz, akkor semminek sem lehet értelme és célja, kár is róla beszélni. Ha létezik, akkor vajon olyan-e, amilyennek a vallásunk tanítja?
Vajon a szeretet vezérli-e tényleg vagy rosszat akar nekünk? Bízunk benne, hogy az előbbi. Ha elhisszük neki – és ez a kereszténység lényege –, hogy ő olyan, amilyennek Jézus hirdette, akkor az élet szentsége fontos, és a bűn következménye súlyos, amiért nem éri meg kockáztatni.
Az egyik legsúlyosabb – néha még hívők között is elfogadott – érv a fájdalmak esetén a halállal lerövidíteni, megszüntetni a szenvedéseket. Csakhogy ez azt feltételezi, hogy a halál után nincs semmi. Szenvedés sem. A semmi kétségkívül jobb az állandó szenvedésnél. De mi van, ha az öngyilkosság (az orvos esetében gyilkosság) mégis „továbbgyűrűzik” a halál utáni életbe, és örök szenvedés (pokol) vár mondjuk az öngyilkosra (és a neki segédkezőre)? Akkor már nem is éri meg a dolog. Biztosat nem tudhatunk.
Szó esik a fejlődésről, haladásról, modernségről (akár a hippokratészi eskü elavulása kapcsán), de azt még a pap sem mondja ki, hogy az erkölcs természeténél fogva nem fejlődik. A tízparancsolat változatlanul érvényes. Akár gyakorló hívő valaki, akár nem, abban konszenzus van, hogy nem ölünk, nem lopunk stb. Ha azonban az ember válik mércévé (akár saját életéről-haláláról való döntését kicsikarva és ezt elismerve), megszűnik a külső (transzcendens) etika, attól kezdve bármi lehet elfogadott. A nő férfi, a férfi nő, az ember állat és az állat ember; a gyerek felnőtt, a rossz jó. Ha ölni lehet, akkor lopni is, paráználkodni is, akkor a szülőket sem kell tisztelni, és bármilyen ötlet mögé állítható többség, bármiről hozható törvény. Megölhetem magamat, a betegemet, a gyerekemet, a szomszédomat, az öreget, a nyomorékot, a más nézetet képviselőt, a kulákot, a magzatot, a zsidót, az indiánt, a keresztényt, az Oszama bin Ladent és Hirosima lakóit…
A végén – csakúgy, mint a szerző egy korábbi darabjánál, a Terror címűnél – a közönség szavazhat: megadják-e özvegy Kertésznének a lehetőséget az eutanáziára. Van azért ebben egy kis csavar, hiszen itt végső soron nem az önrendelkezésről, hanem mások haláláról szavazunk. Úgy éreztem, erre nem lehet igent mondani.
A voksolást levezénylő színész kihangsúlyozta, hogy nem általában a kegyes halálról, hanem itt és most csak erről a konkrét ügyről kell dönteni. Végül is tét nélkül, de azért a nézők 59 %-a halálra ítélt egy 79 éves, egyébként egészséges édesanyát és nagymamát.
A címlapkép forrása: Örkény Színház
