A társadalomban vannak kisebb közösségek, körök, vélemény buborékok, amiből sokan meg sem próbálnak kitörni. Időnként be-bekukkantunk hozzájuk, és elcsodálkozunk, mennyire másképp látják a világot, ahol számunkra teljesen ismeretlen alakok orákulumként nyilatkoztatnak ki igazságokat. A Hajdu Steve nevű színész (?), celeb (?) jó eséllyel kívül esik a vasarnap.hu olvasóinak érdeklődési körén.

Az elmúlt napokban azzal került be a konzervatív médiafelületekre, hogy az alábbi megjegyzésre ragadtatta magát:

„(…) figyelembe kell venni, hogy Azahriah és Szoboszlai már nem magyarok. Tehát nem magyar mentalitással dolgoznak és gondolkodnak. Nekik nem elég az, amit a közeg itthon rájuk süt”.

Vagyis a siker és a „magyarság” egymást kizáró tényezők.

Hajdu természetesen tudta, hogy ebbe sokan bele fognak kötni, de hát az afféle celeb, akinek a megélhetése kattintásoktól függ, óhatatlanul igényli a folyamatos emlegetést. Ismerjük ezeket a bicskanyitogató, olykor végletesen abszurd marhaságokat, amikkel Tóta W-től Perintfalviig sokan élnek.  Minél durvábban és célzottabban szállnak bele egy öntudatos, aktív csoportba, annál biztosabban jön a reakció.

Ilyen szempontból Hajdu jól számított, amikor rájátszott a Kádár korszak öngyűlölő, hofista-rádiókabarés-utcán-boltban okoskodó primitív attitűdjére, aminek lényege, hogy lesajnálunk mindent, ami magyar. Magyar termék, magyar film, magyar foci. Szerencsére ebben azért történtek előre lépések, a zöldséges ma már reklámból írja ki, hogy hazai áru, a filmjeink kifejezetten nézhetőek és igényesek (különösen a nagy etalonnak tartott amerikai pókemberes-denevéres zagyvaságokhoz képest), a foci megítélése pedig száznyolcvan fokos fordulatot vett pár év alatt. Egyvalamiben viszont kétségtelenül rosszul állunk: a celebekben.

Meghaladná a cikk kereteit a felvetett téma kibontása, mert ugyan mit is tekinthetünk sikernek? Még veszélyesebb témának látszik a ki a magyar kérdése.

Azt azért felvethetjük: jogunk van-e másokat minősíteni. Nem tudhatjuk, kinek mi a célja az életben és mikor teljesíti be azt. Egy hívő kereszténynek a legnagyobb siker az üdvösség; ez azonban sajnos nem derül ki a média számára, tehát ebben nehéz pontokat és helyezéseket osztani. Az egyház ugyan néhány embert szentté avat, de nem tudhatjuk, rajtuk kívül kinek sikerült még célba érnie. A világi siker (és az a gyanúm, Hajdu erre gondolt) viszont nehezen mérhető. Vannak persze díjak, lájkok, kitüntetések, tapsok, fizetések, de ezek mindig adott közegben értelmezhetőek csak, és például nem mondanak el semmit az egyén saját megelégedettségéről.

Történetesen a sikeres magyarokról köteteket lehet összeírni; a történelemben (kellően hosszú históriánkba évszázados mélyrepülések mellett is diadalok tucatjai férnek el), a tudományban (ezt a két friss Nobel árnyékában aligha kell most bővebben kifejteni), az olimpiai aranyakban és egyéb címekben bővelkedő sportéletünkben, az irodalmunkban (különösen a lefordíthatatlan, és ezért nemzetközileg talán nem eléggé méltányolt költészetünkben) végeláthatatlanul sorolhatnánk a magyar sikereket.

A meggyötört, szerencsétlen sorsú bálvány, Marilyn Monroe sikeresnek számít? A kábítószer túladagolásban elhunyt megannyi nagy nyugati művész, vagy az Amerikában szinte éhen halt Kabos Gyula? A rendszerváltást levezénylő, de ebbe belehaló kormányfő, Antall József; vagy a rövid életét súlyos betegségektől gyötörten, de azt az Isten iránti rajongó hálában megélő Bogner Mária Margit, vagy a pályáján gyorsan befutó, mégis az öngyilkosságba menekülő Soós Imre sikeres-e? A szovjet golyó által kioltott életű, de ezzel nők sokaságát a gyalázattól megmentő Apor Vilmos magyarságáról, sikerességéről mit gondol Hajdu?

Az „én mondom meg, ki a sikeres” felkent papjai nem látnak túl a saját horizontjukon. Én például Hajduról eddig nagyjából annyit tudtam, hogy Rigsby ügynök magyar hangja a Mentalistában. E szerepkörben sem a legkiválóbb, még ebben a sorozatban is Lux Ádám, Ruttkay Laura és pláne Dolmány Attila sokkal emlékezetesebbek… Vajon a színészként középszerű Hajdu magát sikeresnek véli? Ha igen, akkor nem tartja magát magyarnak? Nyilvánvalóan így van, hiszen a Steve az István angol megfelelője. (Egyébként úgy is anyakönyvezték Debrecenben, de úgy látszik, angolosítani akarta a nevét. Lefordíthatta volna a Hajdut is mondjuk Cowboyra. Steve Cowboy. Az nagyon menő.)

Egyébként a ki a magyar kérdésre a válasz roppant egyszerű. Az, aki annak vallja magát. Nem vehetjük el senkitől, és nem osztogathatjuk. A Liu testvérek győzelmeikor sokan kétségbe vonták, nem kínaiak-e valójában. Megvédtük és szerettük őket, mondván, a mi fiaink. Aztán kiderült, hogy mégsem. Van ilyen.

Ellentétben a magyart mint fosztóképzőt használó, valós számánál és befolyásánál sokkal nagyobb médiafelületet birtokló társaságnál, mi inkább azt a (belátom, elfogult) nézőpontot képviseljük, amit Petőfi így fogalmazott meg: „Mindjárt vitéz, mihelyt magyar!”, s hogy megadjuk a kegyelemdöfést a behódoló, kisszerű, földhöz ragadt lelkűeknek, tökéletesen egyet értünk a folytatással is: „Ő s az Isten egyet akar.”

Megérkezünk persze a sokszor ki sem mondott, de a hallgatásban, összekacsintásban ott bujkáló kérdéshez: vajon az általuk folyamatosan szidott, bírált, olykor méltóságában is sértett Orbán Viktor sikeres-e. Az az elérhetetlen eredményesség, amit a kormányfő megtestesít – noha szemben áll mindazzal, amit a baloldali politikusok, értelmiségiek, holdudvariak képviselnek –, erősen zavarja őket. Pedig szinte karnyújtásnyira van mindannyiunktól a siker receptje, Orbán meg is osztotta velünk, amikor elmondta, mi volt 2023-ban számára a legnagyobb élmény: a hatodik unokája megszületése. El is hiszem, hogy így érzi. És míg miniszterelnök viszonylag kevés emberből lehet, apa-nagyapa (anya-nagyanya) szinte bárkiből. Nincs is limitálva, mint a miniszterelnökség. Akinek persze ilyen irányú ambíciói voltak, az tele lesz frusztrációkkal, mert van egy kivételes képességű politikusunk (általában ritkaság az ilyesmi, bár nekünk azért 80-100 évenként megadatik), aki mellett nyilvánvalóan nem rúghatnak labdába a Hajdu Steve által kedvelt sikertelen magyarok (sőt sikeres nem-magyarok sem). Egy románnak 20-25-ször nagyobb esélye van rá, hogy miniszterelnök legyen, mert ott könnyebb sorra kerülni a sok kormányválságban.

Messi és Ronaldo kortársaként sok futballista örökre lemaradt az aranylabdáról. A kort, a környezetet nem tudjuk megválasztani. Ha Hajdu Steve egy kevésbé sikeres nemzetbe születik, talán vihette volna valamire. Így azonban marad neki a sok hülyeség beszélése, amivel eléri, hogy mégis foglalkozzanak vele. Még én is…

A címlapképen Hajdu Steve. Forrás: rtl/reggeli