Ungváry Zsolt: Mindenkinek egy dénár
Négyen kártyáztak az éjszakába nyúlóan, a tengerjáró hajó első osztályán. Korábban nem ismerték egymást, itt mutatkoztak be a parti előtt. Még napokig tart, amíg elérnek New York kikötőjébe, addig is valamivel agyon kell ütni az időt.
A háttérben a zenekar játszott, néhányan táncoltak, az előkelő utasok ettek-ittak, a pincérek sürögtek körülöttük. Az óceán csendes vizén nyugodtan siklott a hajó úticélja felé. Odabent a dermesztő hideg sem érződött.
Hőseinket nevezzük a bridzs szabályai szerint Északnak, Keletnek, Délnek és Nyugatnak. Egy komoly játszmánál nem illik beszélgetni, nehogy titkos jelekkel üzenjünk a partnerünknek, itt azonban ismeretlenek találkoztak, és a robberek sem mentek vérre.
Eleinte semmitmondó szavakat váltottak, majd egy elrontott gém után Dél hirtelen megszólalt:
– Délután a feleségem felolvasott egy szakaszt a Bibliából. Azt a részt, amikor szőlőmunkásokat keresnek, és napi egy dénárt kap mindegyik. Az is, aki reggeltől dolgozik, az is, aki déltől, sőt aki az utolsó órában áll be, annak is ugyanannyi a fizetsége.
– Én nem vagyok vallásos ember – fűzte hozzá Nyugat, és eldobott egy értéktelen lapot –, de ez nagy butaság.
– Igazságtalan – bólogatott Észak is. – Nyilvánvaló, hogy aki többet dolgozik, azt jobban meg kell becsülni.
– Akit későn szerződtetnek, nem tehet róla – vitatkozott Kelet. – Ő is jelentkezett, képes is lett volna rá, de nem volt szerencséje.
– Akkor is különbséget kell tenni az elvégzett munka szerint. Miféle erkölcsöt sugároz, ha a léhűtőt ugyanúgy elismerik, mint azt, aki gürizik?
– Ez, uraim, egy példabeszéd – vette vissza a szót Dél. – Azt mutatja, hogy csak egyféle üdvösség van, aki az utolsó pillanatban tér meg, az pont annyit ér, mint aki születésétől hívő.
– Hát ez az! – csapott le rá ismét Nyugat. – Erre mondtam, hogy igazságtalan. Miért bíráljanak el engem is úgy, mint azt, aki…
– Honnan tudja, hogy nem maga az, aki az utolsó órában áll munkába? – kérdezett közbe Kelet. Nyugat csodálkozva bámult rá. Megrázta a fejét, a lapjaiba mélyedt.
– Nem állíthatunk fel sorrendet az üdvözültek között – folytatta Dél. – Nincs első osztály, második, harmadik; luxus kabin és fedélköz.
– A világon sosem volt mindenki egyenlő – érvelt Nyugat. – Ki ezt szokta meg, ki azt. A munkából sem egyformán vették ki a részt. Aki egész nap ácsorog tétlenül, nem hiheti, hogy méltó ahhoz, aki közben dolgozik.
– Csakhogy akinek már reggel van munkája – szólt Kelet –, az nem kell aggodalmaskodjon a sorsán, a megélhetésén. Míg a másik egész nap retteg, vajon lesz-e fizetése, lesz-e kenyere…
– Magáé az ütés – intett Észak az eltöprengő Délnek. – Hívjon lapot!
– Mi volt ez? – rezzent össze Kelet. Mindannyian felpattantak. A hajó megrázkódott egy pillanatra, a csillárok kilengtek. – Mi történhetett?
XXX
Miután a kettétört Titanic második fele is elmerült a hullámsírban, az egyik csónakkal, amiben maradt még néhány hely, visszaeveztek a deszkákba, mentőövekbe kapaszkodó túlélők közé.
Északot szinte azonnal észrevették, beemelték. Reszketett, de a megmenekülés tudatában már ő maga mutatta a matróznak, merre érdemes tovább siklani a sötétben.
Dél teljesen átfagyott, de már messziről látta, hogy eveznek feléje, ami reményt adott számára.
Kelet leszámolt mindennel, többször kis híján alámerült, de szerencsére hozzá is odaeveztek.
– Megtelt a csónak, egyébként sem hiszem, hogy bárkit találunk még – szólt a matróz. A távolban feltűnt egy hatalmas óceánjáró, a Carpathia sziluettje. – Akit tudtunk, megmentettünk.
Nyugat élettelenül hánykolódott a jeges vízben. Hallotta az evezőcsapásokat, de izmai már nem mozdultak. Valaki mégis észrevette, az utasok közül hárman lenyúltak érte, nagy nehezen becibálták a csónakba.
Mindannyian a Carpathiara kerültek. Az is, aki száraz ruhában, mindvégig biztos lehetett benne, hogy túléli, és a szinte öntudatlan utolsó is.
Meleg takaró, forró tea várta őket, válogatás nélkül mindenkit.
Az utolsóként kimentett Nyugatot még egy bögrével több is, mert ő nagyon átfagyott.
