Molnár Miklós atya: Kapcsolatunk története
Minden kapcsolat fejlődésen megy keresztül. Vannak benne előre lépések és meghátrálások, visszacsúszások. Amelyik elakad, az is tulajdonképpen az utóbbi utakat járja, legfeljebb lassabban. Most, amikor szeretnénk felkészülni a Kisgyermek születésére, a karácsonyi találkozásra, áttekintettük a kötődés alapjait, és most szeretnénk ránézni arra, hogyan fejlődhet egy kapcsolat. Mi ennek a természete.
Habár ma sokszor felborulnak a párkapcsolatok és van, aki már az első randin a másik ágyában, vagy egy mosdóban köt ki a kedves ismeretlenével, azért ennek van egy természetünkhöz igazodó rendje is. Mikor van itt valaminek az ideje? Az első pont, hogy ma gyakorta eltűnik a kapcsolataink időbelisége. Ennek egyik háttere, hogy mindig a beteljesülésben szeretnénk lenni, már az első pillanattól egy tökéletes harmóniában a másikkal, amelyből soha nem zökkenünk ki. És jó látni, hogy ez egy annyira gyerekes vágy bennünk, hogy az rögtön elárulja, hogy ez csak egy sebzett gyermeki énrészből jöhet. Hogy ez népbetegség, az csak annyit jelent, hogy kifordulunk a természetes ritmusunkból, és embertelenné alakítjuk a világot, vagy illúziókba menekülünk a valóságból. Fontos rátalálni arra az időbeliségre, mely összeegyeztethető a természetes működésünkkel! Ez, pedig egyáltalán nem azt jelenti, hogy a legpörgősebb, legaktívabb életszakaszunkhoz igazodik, hanem a nyugodt és békéshez, amely a felajzott változatunk számára végtelenül unalmasnak tűnhet. Igen, kifordultunk magunkból és ez nem tesz jót nekünk! Persze, ilyenkor mondogatjuk magunknak, hogy nem akarunk unalmasan élni, de valójában tönkretesz minket, hogy nem tudjuk megélni a pillanatot. Hova és miért menekülünk? Mi űz minket?
Klisé, de általában igaz, hogy valami félelem áll e mögött az űzöttség mögött. Ha valakinek felborul az élete és azt látjuk, hogy mindenben szorgoskodik, tevékenykedik ahelyett, hogy a gyászra jellemző zsibbadtságban, bénultságban lenne, általában megértjük, hogy menekül a gyász fájdalmas érzésétől. Miért nem ismerjük fel, amikor mi vagyunk ebben az állapotban? Mert éppen attól rettegünk a legjobban, hogy ezzel a félelemmel farkasszemet kelljen nézni! Most, hogy valami fogalmunk van arról, mik gátolják a kapcsolatunk történetiségét, hogy igazában a kortársaink és gyakran mi magunk is valójában menekülünk, amikor látszólag habzsoljuk az életet, érdemes megnézni, mi minden következik ebből a normális kapcsolatokra nézve!
Egy egészséges és a természetünkből fakadó kapcsolatból hiányzik a menekülés. Veszélyes lehet, amikor otthonról, vagy egy előző kapcsolatból a másikba menekülök. Ez általában képtelenné tesz arra, hogy józanul mérjem fel ezt az új kötődést, hiszen kiszolgáltatottságomban úgyis szépíteni, elviselhetőbbé tenni akarom majd. Az sem egészséges, de talán ezt kevésbé kell ragozni, hogyha magából a kapcsolatból menekülnék állandóan. Ez esetben valami baj lehet, amivel érdemes foglalkozni!
Teljesen normális, ha van dinamikája a kapcsolataimnak! Az első találkozáskor ritkán egészséges teljesen feltárulkoznom a másik előtt. Míg itt normális dolog a titkolózás, ez egy házasságban már jogosan vetne fel kérdéseket. A kapcsolat elején természetes, ha elkezdek idealizálni, azonban lenne ezzel gond, ha évtizedek után is még ennél a felszínes szintnél tartanánk. Ahogy haladunk előre, meg kell, hogy kockáztassuk az intimitást. Ez kihívás is lehet! Enélkül azonban, sekélyessé és üressé válik a kapcsolatom. Nem lesz élet benne. Persze, mindenki a saját, a másik és a kapcsolat háromszögének ütemében halad végig egyes fázisokon, mégis megkísérlek néhány pillért felállítani!
Az első találkozások az alapvető kereteket tisztázzák. Általában bajt jelent, ha már itt el szeretnék köteleződni. Kisebb felelősséget vállalok a másikért. Még nagyobb a szabadságom, bármikor dönthet és dönthetek másként. Még nagyobb dolgokban sem tartozom feltétlen magyarázattal a másiknak, de azért azt jó tudni, hogy minden kihagyott indoklással a kapcsolatban is a távolságot növelem. (Ez lehet cél is egy túlzottan függő kapcsolat esetében!) Kísérletezésre itt is van tér! Bizonyos információkat már az elején tisztázhatunk, ha számomra az fontos, hogy tudjon róla a másik.
A második szakaszba érve, már működik az idealizálás. Általában nagyvonalúbb vagyok, fel sem tűnik, ha sokat szeretnék adni a másiknak magamból, az időmből stb. (Sokat tapasztalt embereknél ez megfontoltabb is lehet, persze.) Általában jó, ha érzelmek kísérik ezt a szakaszt és szenvedélyesség jellemzi, hiszen most annyi új dolgot kapok belőle. Miközben nem muszáj agyból működnünk, nem árt valahol tudatosítani, hogy ez nem tart örökké ez az állapot, és jó lehet megvárni a komolyabb döntésekkel a következő szakaszt! Itt már harcolunk is általában a másikért, egyre nagyobb (néha túlzott) bizalommal ajándékozzuk meg a másikat. Szerelem esetében gyakran elfelejtkezünk magunkról, ahogy a szarvasbőgésben kimerülnek a hímek, akár egészen radikálisan is félre tudjuk tenni a saját szükségleteinket. Ez átcsaphat már veszélyes szintekbe is, ezért jó odafigyelni barátok, vagy a családom szelíd figyelmeztetéseire is! Jellemzően ilyenkor el sem tudom képzelni, hogy lehetne ennél jobb és teljesebb és és és… Szinte újszerűnek érzem azt az érzést, amin keresztül megyek! („Még sosem voltam ennyire szerelmes!”) Azért valahol mélyen jó tudni, hogy az érzelmeim itt legalább csúsztatnak!
A harmadik szakaszban némi józanodással kezdünk, de akár egészen átcsaphat (ingaszerűen) a másik irányba is. Kifejezetten megvetéssel, indulattal párosulhat a másikról alkotott képem. Jó látni, hogy általában ez sem reális, csupán az előző szakasz kompenzációjáról van szó, amikor is most a távolságon dolgozunk a kapcsolatunkban. Ekkor sem feltétlen alkalmas a helyzet a nagy döntésekhez, azonban, ha valaki korábban házasodott, itt megjelenhet az a kísértés, hogy feladja, hiszen látszólag „minden elromlott”. Itt már elkezdünk lerázni felelősségeket, amik néha jó döntésnek bizonyulnak, néha túlzónak.
Ezután jó, ha az inga beáll középre és kezdem reálisan látni a másikat: annak jó és rossz oldalaival, erényeivel és hiányosságaival. Itt már tudhatok felelősségteljes döntést hozni. Képes lehetek némi objektivitással kezelni a kapcsolatunkat. Jó esetben itt már van közelség és távolság is köztünk. Így azt is tudom, hogy magam is kérhetek és kockáztathatok. Lehetnek igényeim, de képes vagyok a másikért akár félre is tenni ezekből. (A gyermeki énrészben maradva, lehet, hogy idáig nem jutunk el, hiszen a gyermek azt várná, hogy az anya mindent tudjon anélkül, hogy valamit is át kellene beszélni, ki kellene mondani, fel kéne vállalni.) Jó esetben itt már merjük a kapcsolatot értelmes módon terhelni, nem céltalanul, vagy aránytalanul.
Amikor a kapcsolat tovább képes lépni, létrehívjuk az elköteleződést, amivel már együtt jár(hat) az életre szólóság is. Azonban, azt jó tudni, hogy nem minden kapcsolatban szükséges elem ez. Pl. egy terápiás csoportban csak egy időre köteleződünk el. Itt már tudom, hogy kettőn áll a vásár és magam is felelősséget vállalok a kapcsolatért magáért is. Tudom, hogy tennem kell érte, hogy életben maradjon.
Később lehetnek megingások, nehézségek még, de ez már annyira egyedi, hogy nem részletezném. Vannak tervezhető kihívások, mint a kiüresedő fészekalj, amikor a gyermekek kirepülnek otthonról, vagy az öregedés nehézségeiből fakadó gondok, kérdések, esetleg barátságoknál a találkozások ritkulása stb.
Miért néztük át ezt ilyen részletesen, amikor az adventről beszélünk állítólag? Mert ezek a dinamikák részben, vagy egészben az Istennel kapcsolatban is megjelennek bennünk. Nem biztos, hogy baj, hogy az első komolyabb találkozásunkkor némi bizalmatlanság is van még bennem, hiszen sok mindenben tévedhetek. Nem baj, ha nem az első találkozásokkor taglóz le egészen. Jó tudni, hogy Istenre is vetíthetek az idealizáló fázisomban mindenfélét a saját elképzeléseim, életem, tapasztalataim szerint. Elképzelhetem, hogy Ő egy mindentől óvó személy, de az is természetes, hogy ebben az idealizálásban borítékolhatóan tévedni fogok. Nem véletlen, hogy friss megtérőt nem vesznek fel papnak, hiszen még nem is ismeri igazán azt az Istent, Akiért most lelkesedik, s ha későn szembesül a valósággal, a papságát is felrúghatja. Azonban baj, ha idővel nem jelenik meg a felelősségvállalás az Isten ügyeiben. Ha nem veszem ki a magam feladatát a kapcsolatunkból és a kapcsolatunkért nem tudok dolgozni és harcolni. Gond, ha nem születik meg bennem az elköteleződés. Ha nem tudok mindent behozni a kapcsolatunkba és tabusítok dolgokat. (Ilyenkor egyébként, jellemzően magam előtt is így teszek.) Baj, ha nem fejlődik a kapcsolat, vagyis nem merem próba alá vetni, szembenézni bennem megjelenő dinamikákkal. A tagadás is egy ellenállás („sosem éltem át csalódást Vele szemben”). Gond, ha nincs önállóság (távolság) és intimitás (közelség, tartalmasság) a kapcsolatunkban. Ezek jelzők lehetnek arra, hogy fejlődnünk kell a kötődésben!
Egy jó kapcsolatban merünk kockáztatni, mert tudjuk, hogy van időnk tisztázni és kijavítani a dolgokat. Isten nem szeretné, ha függőség kapcsolna Vele össze minket, Ő annak örül, ha kötődés van köztünk! Merünk az „itt és most”-ban maradni és nem állandóan a múlt terheivel, vagy a jövő kérdéseivel foglalkozunk.
