„Az Emberfia pedig el fog jönni!”

„Az Emberfia pedig el fog jönni angyalaival Atyja dicsőségében és akkor megfizet mindenkinek tetteihez mérten.” (Mt 16,27) Fenyegetésnek tűnik? Pedig eredetileg biztatás! Jézus királyságát ünnepeljük ezen a vasárnapon. Fenyegető, vagy biztató ez a kép számomra?

Eredetileg ez az ünnep egy nagyon bensőséges keresztény emlékezés, nem kérkedés. Idegen a Krisztus királyságának képétől az, amikor a gyermek keménykedik, hogy majd az ő apukája eljön és rendet tesz, megbünteti a rosszakat. Mi keresztények téves úton járunk, ha Krisztus dicsőséges uralmát, ítéletét így használjuk fel! Ez az ünnep a szenvedő, küzdő Egyháznak szól. Reményt kelt a szívünkben, hogy bízzunk Jézusban. Az eredeti szövegkörnyezetben nem sokkal azután járunk, hogy tisztázta a tanítványaival Jézus, hogy kicsoda Ő. Péter mondta ki, hogy a messiás, vagyis a felkent megváltó. Ezután tudatosabban figyel arra, hogy a realitásokról beszéljen a tanítványainak, melyek rájuk várnak: a jeruzsálemi elítéltetéséről, szenvedéséről, haláláról és a feltámadásról. Ezen beszédei közepette a tanítványokra váró szenvedésekről sem kerüli el a szót. Nyíltan megmondja nekik, hogy lesznek az életükben szenvedések, de ’aki érte elveszíti életét, megtalálja azt’. Ekkor fogalmazza meg a fent idézett bíztatást. Hogyan torzul akkor bennünk fenyegetéssé ez a helyzet?

Amikor az ítélet képe előkerül a Bibliában, gyakran a számadás is velejár. Az ilyen helyzetekről, pedig rossz emlékeink vannak! Jézus is keményen beszél az Utolsó Ítéletről. Ugyanis, amíg nincs a kezemben a jó választásának lehetősége, addig csak korlátozott felelősségem van. Azonban az első igazi ítéletkor, Jézus kereszthalálánál, fel lett ajánlva minden embernek a szabadulás, ami átvezet minket a felelősségek világába. Innentől megnyílik a lehetőségem az üdvösségre, vagy a kárhozatra is. Én döntöm el, melyik utat járom, mert immár mindkettő megnyílt előttem. Így be is teljesedett a születése után mondott prófécia: „ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak.” (Lk 2,34)

Aki úgy beszél Isten irgalmasságáról, hogy elhallgatja az igazságosságából fakadó veszélyt, vagyis a kárhozat lehetőségét, az eltorzítja azt. Az irgalom ugyanis keretek között valósulhat csak meg, ez a keret, pedig nem más, mint az én szabadakaratom és Isten igazságossága. Ezért ítélet a kereszthalál és a feltámadás is, mert valahogyan viszonyulnom kell hozzá, s ez a reláció dönti el a végső sorsomat. Isten mindenkivel irgalmat szeretne gyakorolni, de ezt bárki visszautasíthatja.

Már látjuk, hogy hol kezd fenyegetővé válni bennünk az eredetileg bíztató kép! Bármennyire is hitegetjük magunkat, valahol mélyen tudjuk, hogy nem megyünk sokra az önámítással, egyszer a tetteink következményei utolérnek minket. A világ kicsiben már ezt éli a háborúkkal, lázongásokkal, globális felmelegedéssel. Nagyobb kérdés azonban az Utolsó Ítélet!

Isten éppen úgy számonkéri a nemzeteken, hogy miként bántak a népével, mint ahogyan a saját választottjain is, hogy mit kezdtek azzal a kincscsel, amit rájuk bízott. Visszatérő gondolat mind a kettőnél, hogy „Soha nem hánytad-vetetted meg szívedben, és nem gondoltad meg, hogy mi lesz ennek a vége.” (Iz 47,7) Bár Isten megengedi, hogy az életünk során saját, akár rossz döntéseink is meghozzák a maguk gyümölcseit, de amit számonkér rajtunk, nem más, minthogy a végső dolgok felől megközelítve éltük-e az életünket. Lehet, hogy most népszerűséget tudsz szerezni a környezetedben azzal, ha Isten ügyeit megtagadod, lehet, hogy támogatnak téged még a szeretteid is a bűnben, ami éppen jól esik, lehet, hogy elismerően szólnak az elméleteid felől, melyek elfordulnak Isten igazságaitól, de mi lesz ezeknek a vége? Az ilyen farizeusoknak mondja Jézus: „Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be.” (Mt 23,13)

Figyeljünk arra, mi is az eredeti célja ennek az ünnepnek! Aki keresztényként él, szembe kell nézzen a küzdelmekkel, a kereszthordozással. Óhatatlanul kerülünk olyan helyzetekbe, amikor azt is megfogalmaznánk magunknak, hogy így nehezebb élni, mint ha nem lennénk hívők. A keresztjüket felvállalókat bíztatja Krisztus, hogy el fog még jönni hatalommal, hogy igazságot szolgáltasson. A Jelenések könyve szerint a szentek állhatatosságának és hitének az alapja Isten igazságossága (vö.: Jel 13,10) Ugyanis, bármennyire is fel van kínálva mindenkinek az irgalom, ha mi nem akarunk vele élni, akkor ennek következménye lesz. Nem elég, hogy Isten irgalmát remélem, de közben fesztelenül folytatom a bűneimet, élem az istentelen életemet. A szentség nem hibátlanság, hanem az irgalom megbecsülése. Hogy becsülöm annyira Istent és az Ő irgalmasságát, hogy abból igyekszem élni, hagyom, hogy átformáljon és megtisztítson. Ez a küzdelem az, ami a mindennapi keresztünket jelenti, s amit felvéve lehetünk egyedül méltók Krisztus tanítványainak lenni.

Jézus kétféle trónnal rendelkezik. Az egyik a kereszt, amelyről az ókeresztény himnusz is megemlékezik, hogy Ő köztünk azon trónol. A másik a dicsőség trónusa, amelyet Jézus megjövendöl a Második Eljövetelére. A kettő valahol egy. Mert a kereszten megmutatkozó szeretet ugyanúgy jelen van az Utolsó Ítéletkor. Ugyanaz a szeretet teljesedik be majd, ami a kereszten felragyogott. Amit a kereszten látunk igazságosságot, azt fogjuk látni az Ítéletkor is. Nem választható szét a két Krisztus! Jézus uralkodásában lényegét tekintve kapcsolódik egybe a kereszt és az isteni dicsőség. Ezért maradnak meg sebhelyei a feltámadás után, mert azok nem csupán a test torzulásai, hanem a szeretet ékkövei. Így mi is, amikor felvesszük keresztünket, a szeretet ilyen ékköveinek hordozói leszünk.

„Az Emberfia pedig el fog jönni”, s ha mi nem voltunk Vele szemben közömbösek, ha nem vettük semmibe irgalmát, ha törekedtünk úgy élni, ahogy azt Tőle tanultuk, ha rajta maradtunk a Szőlőtőn (vö.: Jn 15), vagyis ettük az Ő testét és ittuk az Ő vérét (vö.: Jn 6), ha az Egyházzal való közösségünket többre becsültük, mint a saját egónkat (vö.: 1Jn 1), akkor örömünket fogjuk találni az Ő kibontakozó uralmában. Ha ma nyugtatgatjuk, felmentjük magunkat, takargatva a bűneinket, ahelyett, hogy Krisztus elé tárnánk, hogy meggyógyíthassa, az eljövetele fenyegető és megrendítő lesz majd. Akkor Maga a Szeretet az, Akit mi semmibe vettünk. Lesz következménye a tetteinknek, mert nem szeretet az, ha semmibe vesszük a másik döntéseit. Isten szeret minket és ezért komolyan vesz minket. Milyen jó tudni, hogy nem a produktivitás, a teljesítmény dönti majd el a sorsunk, hanem a Krisztushoz való ragaszkodásunk, a törekvésünk, hogy egységben maradjunk az Élet Urával!