Ungváry Zsolt: A balosok balos történelmi példákkal riogatnak

Program, önálló ötletek és történelmi léptékű vízió híján az ellenzék különböző vádakkal, a meglévő dolgok rombolásával próbál fogást találni a négyszeres kétharmaddal tizenhárom éve kormányzó erőkön. Ennek egyik visszatérő eleme, hogy Orbán Viktort Kádárhoz, illetve a kialakult közállapotokat a szocialista állampárti időszak viszonyaihoz hasonlítják.

A párhuzam felállítása azonban durván dacol a tényekkel. A jelenlegi kormányt négyévente egy többpárti demokráciában, egy európai viszonylatban kifejezetten arányos és igazságos választási rendszerben szavazta meg a magyar nép. Az országban működnek a (részben ellenzéki vezetésű) helyhatóságok, a szólás-, sajtó-, gyülekezési- vagy éppenséggel vallásszabadság mértéke messze meghaladja a gulyáskommunizmusét, már csak azért is, mert ilyesmi akkoriban nem volt.

Jellemzően azok tagadják például a szólásszabadság meglétét (paradox módon nagy nyilvánosságot kapó megszólalásaikkal egyben cáfolva is önmagukat), akik éppenséggel a Kádár-rendszerben tölthettek be olyan pozíciókat, ahonnan a hatalom üzenetét közvetítették.

Kádár Apró Dögei egy levert forradalom romjain, a megszálló szovjetek hátán foglalták el a hatalom sáncait, útjukat akasztófák szegélyezték. A vidámnak csak cinikusan nevezhető barakk lakóit az őreik annak a hármasságnak a tagadásával felügyelték, ami viszont a Fidesz-éra alapja: magyar nemzeti és állami szuverenitás, a materialista ateizmus helyett keresztény keretek és az emberi szabadságjogok tisztelete.

Jelenleg jobboldali kormányunk van (ön- és külső definíció szerint is), az ellenzék döntően baloldali (öndefiníciójában mindenképpen). Ehhez képest érdekes jelenség, hogy a baloldal vádként hozza fel Orbán ellen a kádári attitűdöt, elismerve a baloldali diktátor káros tevékenységét. Ahhoz, hogy nagyot és hatásosat tudjanak mondani, valamilyen szinten saját magukba kell rúgniuk.

A mi generációnk diktatúrából csak baloldalit látott. Rendőrállamból még emlékezünk a hetvenes-nyolcvanas évek hangulatára, és 2006-ban megkaptuk ennek kicsit modernizáltabb változatát.

Nekünk a diktatúra balos, a jogállamiság jobbos, és ezt a tapasztalatunkat akárhány NGO és hiteltelen, üvöltöző, rossz arcú DK-s politikus vagy népszavás újságíró sem fogja felülírni. Az ellenzék egyetlen reménye, ha valahogy megpróbálja ráhúzni Orbánra ezt a balos komcsi kabátot, mert a szélsőjobboldalizó, antiszemitázó címkézés szemlátomást nem ért célt. Az már legyen az ő bajuk, hogy saját nézeteiket kell így elrettentő példaként bemutatni. Olyan ez, mint a katonaság volt: aki rosszul viselkedett, akit lefenyítettek, nem mehetett haza. A legnagyobb büntetés az volt, ha az embernek a kaszárnyában kellett maradnia, ezzel elismerve, hogy az bizony a lehető legrosszabb hely az ember számára.

Kétségtelen, hogy a lassan korszakká váló Orbán-éra nem egyedi jelenség a történelmünkben. A stabilitás, az erős vezető utáni vágy mélyen gyökerezik a magyar emberben. Népmeséink királyai (de akár a valós Mátyás is) az igazságos, jó pásztor szerepét töltik be, amiképpen az apaképhez hasonlóan a jó vezető is egyfajta Istenképet mintáz. Monoteista szemléletünkből is következik, hogy a jó király-miniszterelnök-apa nem az elnyomót, hanem a szeretve segítő támogatót jelenti. Akinek problémái voltak az apjával és nem talált kapcsolatot az Istenhez, azt mindig is irritálni fogja a földi hatalom birtokosa is.

Sajnos – az Istennel ellentétben – egy uralkodó vagy akár a választott vezető lehet gonosz, kártékony, rossz ember, ezt általában fel is szoktuk ismerni, és ilyenkor következnek a felkelések, lázadások, forradalmak. De önmagában a hatalom, az erő nem ördögtől való. Sokszor a kormányválságok között bukdácsoló koalíciók, a béna kacsa politikusok nehezítik meg a szükséges döntések meghozatalát.

Kétségtelen, hogy minden hatalom mellett megjelenik az a réteg, amely érdekből vagy számításból a győztesek mellé áll. Ennek a kezelése okoz gondokat, de ez elsősorban nem kádári sajátosság, még csak nem is a rendszer hibája feltétlenül, hanem emberi gyarlóság. A dualizmus, a Horthy-korszak vagy a szocializmus időszakára egyaránt jellemző volt, működési mechanizmusát Móricz a Rokonokban remekül megírta.

A baloldal elvtelen dackorszakára remek példa egy mostani eset. L. Simon Lászlót a miniszter leváltotta a Nemzeti Múzeum éléről. Az ellenzéki sajtó és a politikusok mindig arról beszélnek, írnak, hogy a kormány alkalmatlan, dilettáns, akárcsak az emberei; kinevezési gyakorlata vállalhatatlan stb. Hol a kormányfő, hol egy-egy miniszter, hol valamelyik intézmény vezetőjének lemondását követelik. Ha azonban valakit leváltanak (aki egészen addig a pillanatig maga is politikai kinevezett, hozzánemértő ejtőernyős volt), hirtelen elkezdik siratni, a tegnap még gyalázott fideszesben felfedezik a nagyszerű szakembert.

A kormánynak éppen az a lényege, hogy ő viseli a felelősséget, neki kell elszámolnia a választók és a történelem ítélőszéke előtt. Kinevezi és leváltja a különböző pozíciók betöltőit. Ha egyszer a választók a mostani ellenzék kezébe adnák ezt a jogot, akkor kedvükre kinevezhetik L. Simont.
Biztos nem fogják.

A címlapképen Kádár János 1960-ban a Felvonulási téren. Forrás: Fortepan.hu