Mit jelent Görbeország? – Mohos Zsófia: Az ember úgy van összerakva, hogy szeretne tartozni valahová

Görbeország – így nevezte Mikszáth Kálmán a Cserhát vidékét. Nemcsak a táj szelíd lankáiról és kanyargós, erdei ösvényeiről ered a név, hanem az itt élő palócok életstílusa is hozzájárul a térség esszenciájához. Nemcsak a híres írót ihlette meg a már életérzésnek nevezhető dolog, hanem Mohos Zsófia fotográfust is.

Ha jól tudom gyógytornász a végzettséged. Mikortól kezdett el érdekelni a néprajz? Volt szülői vagy nagyszülői hatás?

Anyukám régész, bár ő sokkal régebbi dolgokkal foglalkozik, viszont az értékmentés és a múlt kutatása az mindig a családunk része volt. Másrészt nagyon sok időt töltöttem a nagymamámnál Kisecseten, ami akkor egy élettel teli falu volt, mára már teljesen megváltozott. Nagyon szerettem azt a világot, ami hirtelen egyik napról a másikra szinte kiürült. Úgy éreztem valamit tennem kell, hogy megmentsem ezt a világot. A fotózás egy eszköz arra, hogy ennek egy kis részét megőrizzem.

Hol fotóztál eddig?

Minden Kisecsetről indult, aztán a környékbeli falvakban is jártam. Először nem is az emberek érdekeltek, hanem inkább a táj. Aztán három évvel ezelőtt elnyertem az MMA ösztöndíját, és akkor vállaltam, hogy két falunak követem az életét: Rimóc Nógrád megyében van, Kupuszina pedig a Vajdaságban, ahol szintén palóc eredetű lakosság van. Az elmúlt éveim erről a két faluról szóltak, de ha hallottam Nógrádban olyan faluról ahol még valaki népviseletben jár, vagy tud valami érdekeset mesélni, oda is ellátogattam, illetve a Vajdaságon belül nemcsak a magyarokkal, hanem más nemzetiségekkel is dolgoztam. 

Egy-egy látogatásod több napig is eltart. Ilyenkor hogy kell elképzelni egy napodat? 

Nagyon sokszor például esett a hó, és direkt mentem sétálni, mert tudtam hogy mindenki az utcán lesz. Ezek jó alkalmak az ismerkedésre, ezért jó ha több napot el tudok tölteni egy helyen, mert akkor érkezik meg igazán az ember. Az első pár találkozásnál inkább csak beszélgetünk, szeretem, hogy nem elsőre történik a fotózás. Mintha ki kellene érdemelni az idősektől ezt az alkalmat, ezek a képek a legértékesebbek. Látom én már első alkalomra, hogy jó lenne megörökíteni, de mégis megvárom azt a pillanatot, amikor az „igazi” lesz.

Van ahol szorosabb kapcsolat alakult ki közted és a fotóalany közt?

Mindenkihez igyekszem többször visszajárni, de van olyan is akire már úgy tekintek, mintha a nagymamám vagy nagypapám lenne. Van, akinél már nem is fényképezek, csak beszélgetni megyek, és hogy élvezzük egymás társaságát. Van egy asszony, akiről egy külön könyvet is tudnék készíteni, mert amivel ő foglalkozik és neki fontos az meg van örökítve. 

Sokszor idézel Mikszáthtól, amikor a palócokról ír. Te magad hogyan jellemeznéd őket?

Egy nagyon vendégszerető népség. Azt szeretem bennük, hogy mindegy nekik honnan jött az ember és mit hozott magával, azonnal befogadnak. Én ezt éltem meg Rimócon és Kupuszinán is. Odapottyantam a „semmiből”, és a három év alatt oda jutottam el mindkét faluban, hogy mindenki ismer és már csodálkoznak ha valamilyen rendezvényen nem vagyok ott, annyira hozzátartozom a falu életéhez. Azt érzem, hogy ez valódi befogadás, nem csak azért, mert izgalmas ha egy fotós ide érkezik. Többször öltöztem már fel a helyi népviseletbe, és így vettem részt olyan eseményeken, ahol fotóztam is kicsit, de inkább a közösség tagjaként voltam jelen. Rimóci viseletből már eléggé sokféle a ruhatáram, mert kaptam a helyiektől innen-onnan pár ruhadarabot ajándékba.

Van olyan élmény vagy gondolat, ami végigkíséri a jelen munkásságodat?

Nagyon sok ilyen bölcsesség van. Például tavaly készítettem egy fotónaptárat, és mindegyik hónaphoz írtam egy ilyet. A mostani egyik kedvencem a „Nehéz igazán élni, de jó”. Ezt az egyik Pista bácsi mondta nekem, aki 93 éves volt akkor, és ez nagyon megfogott. Annyira, hogy az erről a három évről szóló készülő új könyvem hátára is rányomtattuk. Nyilván egy kicsit mindenkinek mást jelent ez a mondat, de megindító egy idős ember szájából hallani, aki ténylegesen végigélte a XX. századot minden rémséggel együtt, és még ő is megtalálta azt, hogy jó élni.

Az új könyveden kívül készültél egy kiállítással is. Merre lehet ezt megnézni?

Tavaly szeptemberben volt Rétságon, most pedig júniusban elvittem a Vajdaságba Kupuszinára, az ottani búcsúra, ahol ki is bővítettem az ott készült képekkel. Most inkább a könyvre fektetem a hangsúlyt, de szeretném Budapesten is bemutatni a képeket. Ebben az is közrejátszik, hogy a képeket visszavigyem oda, ahol készülnek, mert sok idős ember nem tud eljönni Budapestre e miatt.

A legtöbb képeden valamilyen formában jelen van a kereszténység. Milyen a kapcsolatod a vallással, illetve hogyan tudsz azonosulni a fotóalanyaiddal?

Katolikus környezetben nevelkedtem, de az eddigi tapasztalataim sokat adtak hozzá a valláshoz való kapcsolatomhoz az egyszerű, mély és megingathatatlan hit által. Nagyon sok olyan pillanat volt, ami nagyon megfogott, szinte irigyeltem tőlük néha azt a hitet, mert valahogy olyan tiszta. 

Az elmúlt években a hímzett dolgok és egyéb népviseletes darabok kezdenek visszatérni a divatba, mint „kiegészítő”. Hogy látod, a fiatalok hogyan tudnak kapcsolódni a folklórhoz és miket lenne tanácsos még az idősebb generációktól eltanulni?

Az egyik nagy tanulság az idősekkel eltöltött időből az a lelassulás. Mi egy annyira felgyorsult világban élünk, hogy bármihez rögtön hozzájuthatunk, és emiatt mintha rengeteg dolog elértéktelenedett volna. Ők emiatt másképp értékelnek hétköznapi dolgokat is hozzánk képest. Ezek sokszor elgondolkodtatnak, és a saját életemben is igyekszem ezt megélni. A viselet pedig nem csak egy külső jel, hanem számomra van egy többlet jelentése is. Ezek közül talál a legfontosabb a közösség, amiben meg lehet élni a hovatartozást. Ez talán a fiataloknak is jó, mert az ember úgy van összerakva, hogy szeretne tartozni valahová.

Hogy érzed, jó korba születtél?

Ezen sokat szoktam gondolkodni, van amelyik szempontból jobb lenne visszamenni az időben, de van ami miatt rosszabb. Ezen gondolkodni nincs értelme, mert most élek. Szeretném összemixelni a mostani világ legjobbját az abból a régi világból hozott legjobbakkal. Hátha egy másik fajta jövő lesz.

A címlapképen Mohos Zsófia fotográfus nagytarcsai viseletben. Fotó: Mohos Balázs