Messze még a háború vége
Napok óta attól hangos a nemzetközi és a hazai balliberális sajtó, hogy az ukránok áttörték az oroszok első védelmi vonalát, innentől kezdve szabad az út az Azovi-tengerig és hamarosan már a Krím-félsziget kapuján dörömbölhetnek az ukrán csapatok. Csakhogy a kép nem ilyen egyszerű.
A tavaszra ígért ukrán ellentámadás – amely végül júniusban indult meg – lassan három hónapja tart és a megtámadott fél csapatainak minden négyzetcentiméternyi terület visszafoglalásáért keményen küzdeniük kell. Az áldozatok száma mindkét oldalon hatalmas, vagyis az előrehaladást eddig is óriási emberveszteség árán érte el az ukrán fél. Ami nem is csoda: azzal, hogy az ellentámadás késlekedett, az oroszok lehetőséget kaptak arra, hogy egy „többrétegű” védelmi vonalat építsenek ki.
És ha van valami, amiben az oroszok – akár a világháborús tapasztalatok alapján is – tényleg jók, az a védekezés.
Ráadásul az ukránok légifölény híján tényleg szinte meghalni küldték a védelmi vonalak közelébe az embereiket, hiszen az oroszok a szinte nyílt terepen a levegőből is támadhatták őket. A mostani sikerekről szóló hadijelentések sem adnak egyértelmű választ arra, hogy mi történt. Az szinte biztos, hogy egy ponton az ukránok tényleg áttörték az első védelmi vonalat. De hogy pontosan mekkora erőkkel és milyen szélességű szakaszon sikerült ezt megtenniük, arról egyelőre nincsenek pontos információk.
A nyugati sajtó mégis úgy írja le a helyzetet, mintha innentől kezdve szabad lenne az útjuk a Krím bejáratáig.
Holott, ha az áttörés valóban megtörtént, az még akkor is nagyon messze van. Egyrészt azért, mert legalább 80-90 kilométert kellene haladni délre az ellenséges területen keresztül, légifölény nélkül. Másrészt azért, amit már az ellentámadás megindításakor elmondtak a józanul gondolkodó katonai szakértők, nevezetesen, hogy az csak egy dolog, hogy az ukrán csapatok leérnek a Krímig, onnantól még kétszer annyi emberre lenne szükség, hogy két oldalra meg is tudják nyitni a frontot. Ha ugyanis ez nem történik meg, az oroszok könnyen bezárhatják mögöttük a teret, csapdába zárva a harcokban egyébként is kifáradt ukrán csapatokat.
Ami tehát döntő lesz a következő hetekben és hónapokban, hogy kinek mennyi embere és lőszere van.
Ebben pedig minden reális tény az oroszok felé billenti a mérleg nyelvét. Moszkva még mindig csak hadserege egy részét küldte el Ukrajnába, miközben Kijev már a sorozási szabályokat szigorítja, hogy minden, frontra behívható férfi ténylegesen harcoljon. És miközben az európai lőszerraktárak konganak az ürességtől és amerikai is ódzkodik újabb készleteket adni, az oroszoknak még ebből sincs hiány sőt, úgy tűnik, akár Észak-Koreával is hajlandóak egyezkedni a lőszer biztosítása érdekében. Nincs tehát olyan reális érv, amely az ukrán győzelem mellett szólna.
Ennek ellenére továbbra is elhúzódó harcokra kell számítani. Még több pusztításra, még több áldozatra, még több árvára és otthontalanra.
A két fél ugyanis egy olyan konfliktust akar a harctéren megoldani, amelyet a tárgyalóasztalnál is meg lehetne. Csak szándék kellene hozzá. És ahogyan többször hallhattuk, Amerika gyorsan véget tudna vetni a harcoknak, mégsem teszi. Washington a saját céljai érdekében áldozza fel ukránok tízezreit és teszi tönkre az európai gazdaságot a szankciókkal. Az Egyesült Államok felelőssége történelmi, de Európáé is, amelynek nincs ereje mást tenni, mint elszenvedni a tengerentúli akaratot.
