Ungváry Zsolt: Ha a népakarat és a politika találkozik, az általában hosszú távra szól
Az 1989-es nagy tüntetések egyik legtöbbet skandált jelszava az volt: többpártrendszert! Kicsit félve néztünk körül, mert ez nagyon erős követelésnek tűnt, 1956 óta senki sem vette a szájára Magyarországon, és mindenki úgy vélte, ha ez bekövetkezik, az egyben a szocializmus bukását is jelenti. (Illetve fordítva szintén: ha megbukik a szocialista állampárt, akkor azt a politikai pluralizmus váltja fel.)
A különböző politikai berendezkedések azonban mindig csak eszközt jelentik, sosem a célt. A valódi célunk a nemzeti megmaradás, a szuverenitás, a jólét biztosítása. A párt szó a latin pars, partis-ból ered, ami azt jelenti: rész. Vagyis egy párt mindig a társadalom, a közösség egy részét képviseli, többfelé bontja a nemzetet. Már a római köztársaság is a pártharcok véres káoszába fulladt, mielőtt a császárság még egy ötszáz éves pluszt biztosított volna a birodalomnak.
A megosztottság sokszor nálunk is okozója lett későbbi háborúknak, visszaesésnek, hanyatlásnak; az Árpádok testvérharcaitól Muhin és Mohácson át a rendszerváltás elrontott első két évtizedéig rengeteg baj okozójává vált. Ugyanakkor, ha erős vezető vagy egységes, stabil kormánypárt kezébe került a hatalom, az többnyire aranykort hozott.
A kommunizmus időszakát nem sorolom ide, mert nem történelmünk belső fejlődése, hanem külső megszállás eredménye volt az egyetlen kormánypárt világa. Jellemző, hogy az örökös hazugságra berendezkedett bolsevikok erről is lódítottak. Grósz Károly nevezetes mondása szerint nálunk nincs napirenden a pluralizmus, mert az egypártrendszer történelmileg alakult így. Holott alakulásról nem, csak alakításról volt szó.
A magyar nemzetnek van egy viszonylag jól definiálható kollektív akarata, amelyikhez pártot keres, illetve amelyik párt ezt megérti és ki tudja szolgálni, az hosszú távon hatalmon maradhat. A rendszerváltás után közvetlenül még nem volt egészen tiszta, kik is képviselik azokat az eszméket, amelyek kompatibilisek a többségével. Eltartott egy darabig (néhány zsákutcába futott lelkes szavazó mesélhet erről), mire a magyarok megértették, melyik pártban és politikusban artikulálódik az akaratuk.
A tartósan fennmaradó kormányok másik magyarázata, hogy nincsen létező alternatíva, illetve az vagy vállalhatatlan vagy kivitelezhetetlen. A dualizmus idején értelemszerűen a kiegyezést ellenző erő nem nyerhetett, mert szétverte volna az államstruktúrát, Horthy idején a revízió mint prioritás eleve kizárta a másban gondolkodó mozgalmakat, jelenleg pedig nyilvánvalóan a gyarmatosított, migránsokkal ellátott és genderesített világkép az opció, amögé pedig nem lehet többséget varázsolni. Úgy látszik, az nem adatik meg nekünk, hogy békés, nyugodt időkben kedélyesen szavazgassunk kis téttel bíró választásokon. Ez talán nem is lenne nekünk való…
Az államforma és a politikai berendezkedés is lehet többféle, egyik sem haladóbb vagy magasabb rendű a másiknál; az egyetlen szempont az, vajon az országnak melyik hasznosabb. A hazai ellenzék szívesen hivatkozik értékként a köztársaságra, miközben az ájulásig tisztelt Hollandia, Norvégia, Nagy Britannia vagy Svédország épp úgy monarchia, mint a dúsgazdag Szaúd-Arábia, másfelől az államcsínybe fulladó Niger, a szegénységgel küszködő Banglades, de még az aktuális rosszfiú Oroszország is köztársaság. A liberális demokrácia kizárólagossága legalább ennyire egyoldalú megközelítés.
A parlamentáris demokratikus rendszernek azonban van egy olyan kétségtelen előnye, hogy a vezetők lecserélhetők. Ennek köszönhetően lettek 2010-ben az alkalmatlan politikusok elzavarva, s ha a többség úgy fogja gondolni, hogy talál a jelenleginél jobbat is, majd megszavazza. Rövid távon a nép nem feltétlenül találja el a jó megoldást, de hosszú távon ritkán szokott tévedni. No persze még akkor is ott vannak a külső erők, amelyek ilyenkor általában beavatkoznak. Jó lenne egyszer végre már nem hagyni magunkat.
A címlapképen Orbán Viktor az 1989-es beszéde közben. Forrás: Youtube
