Háborúról és magyar-ukrán kapcsolatokról keresztény szemmel Tusványoson

Az elmúlt néhány évben jellemzővé vált, hogy a Bálványosi Nyári Szabadegyetem programjában olyan panelbeszélgetések is megjelennek, amelyek egy-egy témát kifejezetten a keresztény hit és a keresztény kultúrkör szempontjából járnak körül. A tusnádfürdői rendezvényen idén többek között a háború és béke, illetve a magyar-ukrán viszony került ilyen tekintetben górcső alá. (A szabadegyetem egészének is a címe az idén „A béke ideje” volt.)

Kovács István erdélyi unitárius püspök kezdeményezésére az 1568-Vallásszabadság sátorban az egyik panel az egyházi és politikai vezetőknek egy világháborús fenyegetés árnyékában mutatkozó küldetésével: az „igazságos háború” és „igazságos béke” fogalmaihoz való teológiai viszonyulással foglalkozott. Mint a püspök elmondta, többek közt egyik tengerentúli útjának tapasztalatai – az egyházaknak a kérdéskörtől való passzív távolságtartás vagy a világi hatalmakkal való opportunista azonosulás dilemmája elé kerülése – indította őt a téma napirendre tűzésére. 

Megítélése szerint ez a dilemma azért elfogadhatatlan, mert az egyházakra a kiélezett helyzet hitükből eredő felelősséget hárít.

Érszegi Márk, a Külgazdasági és Külügyminisztérium vallásdiplomáciai főtanácsadója ennek kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy Ferenc pápa az „igazságos béke” fogalmát is érintette budapesti – második, 2023. áprilisi – látogatása során. A Szentatya rámutatott, hogy „a béke soha nem a saját stratégiai érdekek követéséből fog fakadni, hanem olyan politikából, amely képes az egészet, azaz mindenki érdekeit szem előtt tartani: odafigyelve az emberekre, a szegényekre és a jövőre; nem csupán a jelen hatalmára, nyereségére és lehetőségeire.” A főtanácsadó utalt arra, hogy a Katolikus Egyház Katekizmusa magát az „igazságos háború” kifejezést is idézőjelbe teszi, és leszögezi: alapvető kötelesség a háború elkerülése. Ugyanakkor a II. Vatikáni Zsinat nyomán a Katekizmus arra is rámutat, hogy „nem lehet megtagadni a kormányoktól az igazságos védekezés jogát, föltéve, hogy már kimerítették a békés megegyezés minden lehetőségét”.

A Szentszék diplomáciai gyakorlatát követő hagyományos erőfeszítések keretében Ferenc pápa különmegbízottat nevezett ki Matteo Zuppi bíboros, bolognai érsek, az Olasz Püspöki Konferencia elnöke személyében, aki előbb Kijevbe, majd Moszkvába látogatott, sőt, Washingtonba is elutazott – utóbbi látogatása által mintegy elismerve, hogy az Amerikai Egyesült Államok megkerülhetetlen szereplője az ukrajnai rendezésnek.

Bracy Bersnak, az amerikai konzervatív katolikus Christendom College professzora arról beszélt, hogy Aquinói Szent Tamás szerint a háborúknak olyan békében kell véget érniük, amely a „nyugalom rendje”.  Az indulatok erőszakba fordulása, azaz a háború ellen a legjobb biztosíték az a béke, amely nemcsak fegyvernyugvás, hanem az indulatok megzabolázása. Ennek jegyében az önvédelem jogszerű, de nem jogosít fel igazságtalan bosszúra. Ehhez azonban, mint elmondta, alázatra van szükség a szemben álló hatalmak részéről. Clairvaux-i Szent Bernát viszont már a XI. században rávilágított, hogy alázatot csak megaláztatásból lehet tanulni. Gyakorlatilag ez utóbbi gondolatnak a mai adaptációja az a nyugati felfogás, amely szerint csak egy legyőzött Oroszország lesz képes beilleszkedni a nemzetközi rendbe, azaz nem veszélyeztetni többé a békét.

Kolumbán Vilmos erdélyi református püspökhelyettes bemutatta, hogy az őskeresztények is, illetve másfélezer évvel később a szélsőséges reformáció: az anabaptizmus egyik ága is mindenfajta háborút és fegyverhasználatot elutasítottak. Viszont Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének 13. részére hivatkozva Szent Ágoston, majd a lutheri és a svájci reformáció is elfogadta, hogy bizonyos esetekben a fegyverhasználatnak lehetnek erkölcsi indítékai. A reformátorok arra a következtetésre jutottak, hogy saját vallásgyakorlatukat jogosan kívánják megvédeni a császári erőszakkal szemben. Felmelegítve tehát a szentágostoni gondolatot, a levegőben lógó vallásháborút teológiai megközelítésben az önvédelmi, vagyis „igazságos háború” kategóriájába sorolták.

A második világháború tapasztalatai alapján a modernkori protestáns gondolkodók közül többek között Reinhold Niebuhr jutott arra a következtetésre, hogy a felebarát iránti szeretet magába foglalhatja a háború vállalását: a felebarátot meg kell védeni az agresszorral szemben.  Ezt a gondolatot vitte tovább Paul Ramsey, aki keresztény szempontból nem zárta ki a fegyverek megelőző célú alkalmazását sem.

A nukleáris fegyverek használatát ugyanakkor ezek a protestáns gondolkodók is kizárják. Ugyanúgy, ahogy a modern katolikus tanításis – tette hozzá Érszegi Márk –, Ferenc pápa ráadásul odáig ment ezen a téren, hogy az atomfegyverek puszta birtoklását is erkölcstelennek nevezte.

A tusnádfürdői panelből világosan kitűnt, hogy a mai nemzetközi jog olyan fogalmai, mint a viták békés rendezésének kötelezettsége, a háborúindítás tilalma, az önvédelem jogszerűsége, vagy éppen a nemzetközi leszerelés mélyen gyökereznek a keresztény élet- és világszemlélet történetében.

A tusványosi szabadegyetemek egyik „alapító atyja”, a BBC korábbi újságírója, David Campanale a fentiekre reagálva ugyanakkor egy más aspektusra irányította rá a figyelmet. Józsué könyvének 5. részét idézve arra emlékeztetett, hogy Józsué az Ígéretföldjére vezetve a választott népet, a Jerikó felé vezető úton egy kezében kivont kardot tartó emberrel találkozott, akit megkérdezett: „Közénk tartozol, vagy ellenségeinkhez?” Az ember viszont azt mondta, hogy „Nem, hanem én az Úr seregének vezére vagyok.” Ennek alapján Campanale kijelentette: miközben helyes, ha a keresztény politikusok határozottan állást foglalnak egy szuverén ország elleni invázió és területfoglalás, illetve a civillakossággal szembeni pusztítások, erőszakoskodások, gyermekrablások és más háborús bűnök ügyében, aközben óvatosnak kell lenni az olyan kijelentésekkel, hogy Isten az egyik vagy a másik oldalon áll. „A történelem mindenható Ura ennél mélyebb kihívás elé állít mindnyájunkat” – vélekedett Campanale.

Felidézte, hogy Józsué arcra borult az ember előtt, akit látott, és azt kérdezte: „Mit akar mondani szolgájának az én Uram?” Ehhez hasonlította, hogy 1940-ben a brit Haditanács nemzeti imanapot hirdetett, amikor úgy tűnt, hogy a németek Dunkirk-nél megsemmisítik a brit expedíciós erőket. És megtörtént a csoda: a briteknek sikerült mintegy harmadmilliónyi katonát hazahozniuk az ütközetből a csatornán át. Ezt követően nemzeti hálaadó napot hirdettek meg. A tanulság, hogy mindenkor, amikor a kontinens nagy kihívásokkal és konfliktusokkal szembesül, a keresztények törekedjenek Józsué példájának követésére: Isten imádatára és előtte való megalázkodásra. Ez nyilvánvalóan helyes reagálás az ukrajnai konfliktusra is. Ez nyithatja meg az útját annak, hogy a Béke Királya saját királyságának kegyelmével és dicsőségével avatkozzon be a helyzetünkbe.

Az Istenhez való kiáltás a háborús helyzet ügyében Tusványoson is megtörtént: a szabadegyetem programjában szerepelt egy magyar-ukrán közös ima az igazságos békéért és a magyar-ukrán barátság újjászületéséért, amelyet Miklós Ákos református lelkész, a Fidesz frakció Külügyi Kabinetjének munkatársa szervezett az ilyen jellegű eseményeknek otthont adó Keskeny Út sátorban. Magyarul is és ukránul is elhangzottak imádságok és énekek: ukránul Damján Gaborij, a Kijevi Görögkatolikus Nagyérsekség Budapesten szolgáló lelkésze, a budapesti ukrán közösség lelkipásztora szájából. Az eseményen túlnyomórészt magyarok (erdélyiek és magyarországiak, világiak és lelkészek) vettek részt, de amerikai, brit és lengyel résztvevő is csatlakozott a közös imádsághoz.

Az ukrán lelkész annak a panelnek az előadójaként érkezett Tusnádra, amely „Magyar-ukrán testvériség – Krisztusban” címmel a keresztény ihletettségű magyar-ukrán együttműködésekbe engedett bepillantást. Rajta kívül a panel előadói között szerepelt Makláry Ákos budai görögkatolikus parókus, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke, Egressy Miklós, a kárpátaljai Makkosjánosi görögkatolikus parókusa, valamint Avar Gábor johannita lovag. 

Makláry atya és Gaborij atya bemutatták azt az együttműködést, amelyet a Kijevi Görögkatolikus Nagyérsekség és a Hajdúdorogi Metropólia alakított ki egyrészt a Magyarországon tartózkodó vagy itt élő ukrán görögkatolikusok, másrészt a Londonban tartózkodó magyar görögkatolikusok lelkigondozása terén. Gaborij atya már több éve tevékenykedik hazánkban, a háború kitörése óta azonban egy további ukrán pap is érkezett a kisegítésére. Ennek köszönhetően hamarosan Budapesten kívül egyes vidéki nagyvárosokban is rendszeresen lesznek ukrán szertartások. Londonban viszont az ottani magyarnál jóval nagyobb ukrán görögkatolikus közösség fogadta be saját templomába a magyar görögkatolikusok hitéletét. 

Egressy atya és Avar Gábor lovag a humanitárius segítségnyújtás terén a johannita segélyszervezet és a kárpátaljai görögkatolikusok között zajló együttműködésbe avatták be a hallgatókat. Közös erőfeszítéseik nemcsak a kárpátaljaiak otthon maradását, hanem az ukrajnai belső menekültek ellátását is szolgálják, és belső-ukrajnai területekre is kiterjednek. Legutóbb például Odesszába szerveztek segélyszállítmányt.

A beszélgetéshez hozzászólt Kovács István erdélyi unitárius püspök és Kiss Olivér újságíró is. Elmondták, hogy Ukrajna támogatásából az erdélyi magyarság is kiveszi a részét. Kárpátalja mellett ők is figyelmet fordítanak Belső-Ukrajnára is. Kiss Olivér személyes élményeit osztotta meg az Unitárius Egyház keretei között működő Gondviselés segélyszervezet útjairól katonai támadás alatt álló belső-ukrajnai városokba, mint Odessza és Mikolajiv. Herszonba is eljuttattak segélyt, de a harci cselekmények miatt saját maguk nem tudtak bejutni az ostromlott városba: ez esetben ukrán intézmények útján sikerült célba juttatniuk adományaikat.

Szesztay Ádám