Ungváry Zsolt: A propaganda nem bolsevik (vagy náci) sajátosság
A hatalom mindig nagy súlyt helyez arra, hogy elfogadtassa magát és nézeteit a többségével. Ez még diktatúrákban is így van; a kommunistáknak sem volt elég, hogy a szovjet fegyverekre támaszkodva uralhatják az országot, meg kellett győzniük a lakosságot arról, hogy a rendszer jó és üdvös.
Normális demokráciában inkább fordítva van: olyan vezetőket választanak, akik azonosulnak a többségi akarattal és azt képviselik. A két dolog persze folyamatosan hat egymásra: a kormányzat próbálja meggyőzni az embereket, hogy az ideológiája helyes, az emberek pedig aszerint cserélgetik a kormányokat, mennyire kompatibilisek a nép akaratával.
Ez az elv. A gyakorlat azonban sokszor hazugságokon, erőszakos igehirdetésen, manipuláción át vezet. A kommunizmusban a nyilvános közbeszédben, művészetekben nem lehetett megkérdőjelezni az eszme felsőbbrendűségét, vitatni a status quót. Még ha mindenki mást is gondolt, nem beszélhetett őszintén. Emlékszem, amikor Csernyenko meghalt (rövid ideig, Andropov után és Gorbacsov előtt volt a szovjet pártfőtitkár; jellegtelen, ostoba, szenilis figura) a Szabó család című rádiójáték egyik jelenetében, kötelező jelleggel meg kellett róla emlékezni, és valamelyik szereplő (talán Benkő Gyula) sajnálkozva szólt; szegény, milyen szimpatikus ember volt. Pedig valamennyien tudtuk, hogy élő magyar szájából ilyen mondat soha nem hangzott el; a művészi hitelességet feláldozták a politika oltárán.
A legizgalmasabb, amikor a hatalom megszerzése érdekében próbálják átgyúrni a választópolgárok világképét, hogy az új nézeteket elfogadják, és az ezeket képviselő pártokra szavazzanak. Míg a kommunisták erővel megszerzett hatalmuk legitimációja érdekében mosták az agyunkat, a mai nyugati világban egy konstruált, eredetileg nagyon csekély valós támogatással rendelkező ideológiát próbálnak kizárólagossá tenni. Így lett fősodorrá az ateista, libertariánus, baloldali, globalista, genderes, hedonista szemlélet.
Ennek működési mechanizmusával mindannyian találkozunk filmeken, performanszokon, futtatott celebeken keresztül. Még a szovjet partizánfilmeknél is egysíkúbb és kiszámíthatóbb alkotásokkal árasztják el a világot.
Ismerősök ajánlására egy francia krimisorozatot kezdtünk esténként nézni, amiben egy vidéki kisváros rendőrei nyomoznak általában gyilkossági ügyekben, s közben megismerkedünk a főbb karakterek sorsával. Eleinte békésen csordogáltak az epizódok, ám ahogy múltak az évadok, egyre több jel mutatott arra, hogy a mainstream jellegzetes bújtatott reklámjával van dolgunk. Az arabokkal szembeni diszkrimináció épp úgy visszatérő elemmé vált, mint az iszlám, a feminizmus és az abortusz felmagasztalása. Minden pozitív figura valami kisebbséghez tartozik, a kereszténység és a fehér francia szitokszó. Ugyan a főszereplő nőnek (igen, a legfőbb nyomozó egy nő) négy gyermeke van, de amikor egy (rokonszenvesnek ábrázolt) abortusz-aktivista a szemére veti ezt az elfajulást, rögtön elhenceg vele, hogy természetesen neki is volt már abortusza, ne nézzék gyerekgyárnak. Az egyik állandó karakterről gyorsan kiderül, hogy leszbikus, és vele párkapcsolatban élő társával közös babát terveznek; ez valahogy úgy néz ki, hogy egyikük Barcelonába utazik, ott teherbe esik (beültetés?), majd hazatérve már közös csemetéjüket várják. (?) Ha valakinek ez nem elég, a négy rendőrgyerekből az egyik coming outol, hogy ő meleg (ezt az anyuka rövid tusakodás után tudomásul veszi).
A bűneseteknél is rendszeresen előfordul, hogy vagy az áldozat transzszexuális vagy az indítéknak vannak különböző gender okai. Mintha a világot a normálistól eltérő szexualitás teljesen behálózná; sőt, a hetero-kapcsolatok gyakorlatilag mind zsákutcába futnak. Egy könnyed, szórakoztatónak szánt kis szappanopera az egyre nyilvánvalóbb genderpropaganda szolgálatába áll. A csúcs az volt, amikor az egyébként férfias férfi és nőies nő személyisége egy hipnózis miatt egymás testébe bújtak, és a férfias rendőr két részen keresztül rózsaszín pulóverben affektált. (A női testbe zárt férfit pedig annak vőlegénye szeretgeti, s mivel a néző tudja, hogy a nő valójában férfi, a látszólag heteroszexuális jelenetnek így erősen homoszexuális beütése lesz. Brrr.) A hitelességen a propaganda kedvéért olyan csorbák is esnek, hogy a ramadánt becsülettel betartó, hívő muzulmán nyomozó roppant elfogadó és kedves a leszbikus kolléganőjével. Életszerű.
Ha tudtuk volna, mi vár ránk, valószínűleg nem kezdünk bele a sorozatba, hasznos lett volna, ha a főcím után rögtön az elején kiírják, hogy rendszeres, intenzív homoszexuális tartalom, csak akkor nézze, ha nem talál jobbat.
Mi persze fel vagyunk vértezve, és nem dőlünk be, sőt inkább dacot szül bennünk az ilyesmi, mint annak idején a dicsőséges vörös hadsereg hőstetteinek látványa. De bizonyára lemérték, hogy a többségre megtermékenyítően hat, és az eredmények már látszanak is. Olyan teljesen abszurd, értelmetlen és az emberi természettel ellenkező ötletek váltak elfogadottá, amihez képest még a marxizmus is értelmesnek tűnt.
Azért hosszú távon az erőszakos propaganda mégsem változtatja meg az emberi természetet. Százötven év alatt éppen úgy nem váltunk törökké, mint negyvenöt év alatt kommunistává. Akadtak mindig gyengék, befolyásolhatók, árulók, most is lesznek, akik átállnak, de ezt a nehézséget is túl fogjuk élni. Ha mindenki törökké lett volna, most törökök lennénk. Ha mindenki kommunistává lett volna, ma nem a Fidesz kormányozna. És ha mindenki homokossá válna, nos, akkor kipusztulnánk.
A címlapkép forrása: Unsplash
