Ha elveszítjük Istent, végül Hitlert vagy Sztálint fogjuk imádni
Ritka jelenség, hogy egy esszét 82 évvel megjelenése után ismét kiadjanak, pontosabban, hogy ennyivel később is érdemesnek tartsák lefordítani. Ez történt egy eredetileg 1939-ben megjelent alig 70 oldalnyi tanulmánnyal, aminek magyar fordítását a Századvég 2021-ben adta ki. „Egy keresztény társadalom eszméje” a címe. Szerzője T. S. Eliot (1888-1965) Nobel-díjas, a modern angol költészet meghatározó alakja. A 20. század híres katolikus konvertitáinak egyike. Írása nem pártprogram, nem recept a hatalom megszerzésére, hanem elvi kiállás, annak kifejtése, hogy a társadalomnak keresztény elvekre kell, illetve kellene épülnie – írja Surján László az MKDSZ.hu-n.
Eliot annak idején Cambridge-ben fogalmazta meg a háború lehetőségének tudatában a gondolatait: szerint annak kitörése még világosabbá kell tegye a kereszténység és pogányság közötti ellentétet.
L. Simon László előszavából kiderül, hogy Eliot két komoly veszélyt látott: az egyik a határokon átívelő politikai egység, amely elsorvaszthatja a nemzeti kultúrákat, ezzel együtt egész Európa kultúráját, a másik veszély a keresztény hit elsorvadása, amit az európai kultúra nem élne túl – mindkettőben jócskán benne vagyunk.
A szerző azt írja, hogy Eliot már az Előszóban leszögezi, hogy a mai (1939!) társadalom eszméje (= a semleges társadalom) a „pogány társadalom eszméjétől” csak jelentéktelen dolgokban különbözik. Persze vannak, akik szerint a britek keresztény társadalomban élnek, de ez Eliot szerint csak annyit tesz, hogy senkinek sem esik bántódása, ha magát hivatalosan kereszténynek vallja. Jó fél évszázaddal később a nyugati társadalmakra már ez sem igaz, sajnos.
A harmincas években az emberek még áltatták magukat, azonban többen kongatták már a vészharangokat. Eliot XI. Piusz pápára is hivatkozik, aki aggodalommal beszélt arról, hogy a néptömegek nem csupán egy országban, hanem az egész civilizált világban elidegenedtek a kereszténységtől. Ez pedig roppant veszélyes helyzet, mert
az állam kereszténysége csupán visszatükröződése az általa kormányzott társadalom kereszténységének. Ezek szerint egy keresztény társadalom léte azon múlik, hogy polgárait a keresztény elvek irányítják, vagy sem. Az állam vezetőinek személyes hite alig játszik szerepet ebben.
Eliot kifejti, hogy szerinte a keresztény társadalom olyan, amelyben az emberek természetes célja – az erényes és jó élet a világban – mindenki által elismert cél, miközben a természetfeletti cél – az üdvösség – azoké, „akiknek van szeme a látásra”.
A keresztény társadalomban egységes vallási-társadalmi magatartási kódex létezik. Ehhez pedig minden jóakaratú ember tud csatlakozni, legyen bármelyik párt híve, legyen bármilyen a valláshoz való viszonya.
Az Eliot által leírt keresztény társadalom nem a szentek, hanem az egyszerű emberek társadalma, akik számára a kereszténység először közösségi és csak azután magánügy.
Azonban a liberalizmusról lesújtó képet fest a könyv szerzője: „Azzal, hogy megsemmisíti az emberek hagyományos társadalmi szokásait, a természetes közösségi tudatot egyéni alkotóelemeire bontja, a legostobább elméleteket is eltűri, oktatással helyettesíti a nevelést (…) a liberalizmus előkészíti azt, ami önmaga egyetlen tagadása: a mesterséges, mechanikus, sőt brutális irányítást és kontrollt, amely állapot kétségbeesett menedék a liberalizmus által teremtett káosz elől.”
Ha az állam kereszténysége a polgárai kereszténységének a visszatükrözése, akkor a megvalósításának feltétele, hogy a „nyáj többsége egy akolhoz tartozzék”. Azok, akik ma kritikusan nézik a politikai elit tevékenységét, és azt a kereszténynek vélt szempontok szerint kifogásolják, célszerű a változást nem a politikai vezetésnek, hanem a közgondolkodásnak a változásától várni, sőt ennek érdekében cselekedni. Hiszen ma már a hitüket a mindennapokban megélő keresztények törpe kisebbséget alkotnak, nem véletlenül tekintünk Európára, mint missziós területre. Ez a helyzet egyébként a nem keresztények számára sem veszélytelen. Eliot ezt így fogalmazta:
Ha elveszítjük Istent (aki féltékeny Isten), végül Hitlert vagy Sztálint fogjuk imádni.
A szerző fontos kérdést tesz fel:
Arra törekszünk-e, hogy a keresztény társadalom eszméjével összhangban éljünk, vagy elfogadjuk a pogány társadalom gyámságát?
Kiemeli, hogy a pogány társadalom ma másképp jelentkezik, más veszélyeket hordoz, mint régen. A relativizmus diktatúrája, a nem ítélkezés, alighanem a liberalizmusból nőtt ki. Ha a szabadságomnak nincs korlátja, akkor minden szabályt elvethetek. Nem fogok alkalmazkodni semmihez és senkihez, ez a z a korlátlan szabadság ma már a józan ésszel teljesen ellentétes irányba terelné, sőt tereli is a világot. A minden korlátot ledöntő düh elsöpri az alapvető tényeket is.
Idézi R. R. Reno professzort, aki szerint a keresztény társadalom öt kiemelt értéke: a gyengék védelme, a szegények felemelése, a szolidaritás előmozdítása, a kormány korlátozása és a magasabb dolgok keresése – más szóval egy olyan a társadalom víziója, amely a katolikus társadalmi tanításban gyökerezik.
Ezekkel viszont gyökeresen szemben állnak a „posztmodern materializmus” bálványai: az egészség, a gazdagság és az élvezet. Ennek a világnak a nyertese a jó felépítésű, pocak nélküli ember, aki a leggazdagabb és a legjobb bort issza a legfényűzőbb magánrepülőgépen.
Úgy tűnik, hogy a pogány társadalommal, amely már az objektív tények természet szabta korlátait sem tűri el, a keresztény társadalom nem tud versenyezni. Van-e remény a józan észhez való visszatérésre?
Erre a már idézett Shaun Rieley szavaival felel a szerző:
„Csak a politikai rend keresztény igazságokkal való újra töltésével és transzcendens forrásaival való újbóli összekapcsolásával érhető el az a megújulás, amelyben reménykedünk.” Ez korunk keresztényeinek nyomasztó felelőssége. Képesek vagyunk rá? Készek vagyunk rá?
Címlapkép: Részlet T S. Eliot Egy keresztény társadalom eszméje című kötetének borítóképéről.
