Ungváry Zsolt: Nem az ember kevés, hanem a hozzáállás rossz
A közbeszéd és a zsurnalizmus egyaránt szereti a leegyszerűsítéseket, a toposzokat, az elfogadottnak vélt axiómákat, amiket nem kell indokolni, magyarázni, csak hivatkozni rá. Az egyik ilyen „vitathatatlan” tény, hogy kevés a pedagógus.
Én először 1994-ben álltam munkába történelemtanárként, két helyre adtam be jelentkezést, az elsőre nem, de a másodikra rögtön felvettek. (Később egyébként felhívtak az elsőtől is, hogy mégis mehetnék.) A 2010-es évek elején akadt olyan ismerősöm, akit harminchat jelentkezőből választottak ki az állásra, és ugyanabban az iskolában a covid után volt olyan tanév, amikor egyáltalán nem találtak szakos énektanárt. De manapság, az axióma idején sem ritka a pedagógus Facebook-csoportokban, hogy a tanárhiány dacára arról panaszkodnak, hogy nem tudnak elhelyezkedni.
Valamiért úgy alakult, hogy leginkább a „nincs tanár” égett bele a kollektív tudatunkba, miközben pap sincs elég, de buszsofőr, vízvezeték-szerelő, ápolónő, sőt balatoni kereskedelmi-vendéglátós személyzet sem. (Érdekes, azt ritkán olvassa az ember, hogy a Madách Színház színészfelvételt hirdet, mert nincs elég művészük vagy a Fradi felnőttcsapatánál toborzót tartanak, mert kevés a focista.)
Régen ez egyszerű volt, mert ha nagy volt a család, népes a falu, sok volt a munkáskéz is, kis közösségnél meg értelemszerűen nem volt szükség annyi emberre. Mindenki végezte a dolgát, magáról és közvetlen környezetéről gondoskodott. Most azonban seregnyi munkafolyamatra nem akad jelentkező. A kényelmes nyugat erre kitalálta, hogy engedjünk (hívjunk, hozzunk) be más kontinensekről embereket a kellő darabszámban, és ez majd megoldja a nehézségeket.
Igen ám, de a migráció során nem vízvezetékszerelők, matematikatanárok, katolikus papok (agysebészek, atomfizikusok) érkeznek, akikre szükség lenne. Képzetlen, az ország nyelvét nem beszélő, motiválatlan, eltérő kultúrájú tömegek pusztán biológiai masszaként nem szükségesek, hiszen ezekről gondoskodni kell (segélyek, gettók), ráadásul sokan közülük erőszakos és vagyonelleni bűncselekményeket követnek el, ami plusz probléma.
A külföldi munkavállalók beengedése (behívása) viszont nem migráció. Konkrét feladatra, munkára érkező emberek letelepedése a gazdaság üdvére van. Amíg nem tudjuk csak születésekkel megoldani a hiányt, ez segíthet. (Szászok, svábok betelepítése az évszázadok során nem sült el rosszul, a fő gond a migránsként, a jobb megélhetés reményében Moldva és Havasalföld felől bevándorló románokkal lett.) A Szent István-i „idegenek” is a hospesekre, a szaktudással érkező, integrálódni kívánókra vonatkozik, nem az ellenőrizetlen illegális belépőkre. Azokat ugyanis Szent István katonákkal fogadta a határon, és mint minden normális ország vezetése, ő is úgy reagált azokra, akik hívatlanul-jogtalanul akartak betörni a területére: megölte, visszaverte őket. Mert az ilyen ember hódítónak minősül.
Felmerül a kérdés, kell-e egyáltalán, hogy többen legyünk; ha kevesebb az ember, kevesebb tanárra, szerelőre stb. van szükség. Önmagában ez nem volna baj, a kor színvonalán Mátyás idejében a négymilliós lakosság elegendőnek bizonyult. Csak hát nem tudjuk az országot kiemelni a környezetből; ha itt a relatíve csekély népesség miatt vákuum keletkezik, azt betöltik kívülről. Van ebben tapasztalatunk a török időket követően. Ezért kell a magyar etnikum bővülése, és az ellenőrzött beérkezők ügyes asszimilációja. Ebben egyébként jók vagyunk: a magyarrá lett Zrínyi, Petőfi, Herczeg Ferenc, Puskás mind-mind gyarapította a nemzetet.
A fő baj, hogy a hagyományos munkák becsülete és vonzereje valamiért kiveszőfélben van. Értelmes, szükséges szakmák helyett a többség himihumi kamu állásokra vágyik. De az sem biztos, hogy mindennek úgy kell maradnia, mint régen. A háziorvosi rendelőkben azelőtt állóhelyhez is alig lehetett jutni az ott várakozó tömegektől, ma már telefon, a tünetekről küldött ismertető vagy a kiütésekről készített fotó, a felhőbe felírt gyógyszer kiváltja a személyes találkozót.
Rétvári Bence: Egyetlen ujjlenyomattal elérheti minden magyar a leleteit
A covid és a digitális oktatás is bebizonyította, hogy bizonyos órákat remekül meg lehet tartani interneten keresztül, kizárólag motiváció kell hozzá, azt viszont a jelenléti oktatás sem tudja mindig elérni.
A tanárok maguk is sokat rontottak a helyzeten: miközben egyesek felvették azt a szerepet, hogy csak a hivatástudat, a gyerekek szeretete, a mártíriumra való vágyakozás tartja őket a pályán, egyszersmind elvették a kedvét a következő generációknak a tanítástól, örökösen azt bizonygatva, hogy itt minden elviselhetetlen. Ki akarna olyan foglalkozást választani, amelyről az azt gyakorlók csak rosszat mondanak? Arcukon világfájdalommal mennek be az órára, és süt belőlük a depresszió. Tisztelet persze a kivételnek; sajnos ők a kisebbség. Vagy talán a láthatatlan többség?
Ha toborozni akarunk, az előnyöket kell felsorolni. Van bőven. A nyári (és egyéb) szünetek, az önállóság, szellemi és fizikai szabadság. Bármit is mondanak, ha a tanár becsukja maga mögött az ajtót, nagyon csekély kontroll van felette. Szinte bármit taníthat, úgy végezheti a dolgát, hogy a főnöke nem figyeli közben árgus szemekkel és nem ad minduntalan új feladatokat. Gyerekek (fiatalok) között lehet, a munkájáról direkt visszacsatolást kap folyamatosan. Elsősorban pedig azért marad a pályán, mert ehhez van végzettsége, képzettsége. Épp úgy nem mehet el autószerelőnek vagy agysebésznek, ahogy a Lidl pénztárosok között is kevesen vannak, akik matektanárként is el tudnának helyezkedni.
A címlapképen egy tüntető a május harmadikai pedagógussztrájkon. Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu
