Ungváry Zsolt: A kormánypártiság a kabinet színének szól, nem a hatalomhoz való igazodás
Az ellenzéki politikusok, a sajtó, sőt olykor külföldiek is oroszpártisággal és/vagy Európa-ellenességgel vádolják rendszeresen a kormányt. Komoly fegyvernek hiszik (rá is kattantak rendesen), tudván, hogy a jobboldali szavazók döntő hányada a szovjet megszállásra és a kommunista múltra erős ellenérzésekkel tekint.
Ha sikerül az Orbán kabinetet belegyömöszölni egy ilyen posztszocialista pozícióba, azzal erodálhatják a népszerűségét. Hogy ez mégsem vezet eredményre, annak az az egyszerű oka, hogy az emberek nem olyan kétdimenziósan gondolkodnak, mint ahogy képzelik róluk. Annyiszor elmondták már baloldalról, hogy a Fidesz támogatói manipulálható ostoba agyhalottak, hogy maguk is elhitték, ám egyelőre a tapasztalat nem igazolja vissza őket.
Az adott kérdésben nagyon egyszerű a válasz, maga a miniszterelnök is többször nyilatkozta: ő (követve azt a mandátumot, amit a választóitól kapott) mindent magyar szemüvegen át, a nemzeti érdekek mentén vizsgál, s ha ez egybeesik bármilyen egyéb érdekkel vagy szemponttal, az nem az igazodás, hanem a történelem örökös változása, alakulása miatt van.
Egy felelős döntéshozónak – de bármely értelmes embernek – jó, ha vannak prioritásai, szilárd érték- és eszmerendszere, amelyre a konkrét helyzetekre adott válaszok felfűzhetőek. Magyarországon az oroszbarátság önmagában senkinek sem az elsődleges viszonyítási pontja (talán néhány elvakult pánszlávot vagy nálunk letelepedett oroszt kivéve). Nincsenek is évszázadokat átívelő fix barátságok, már csak azért sem, mert fix nemzetek, országok is alig vannak, állandó birodalmak pedig pláne nem. A németeket is hol szeretjük (bécsi döntések, berlini fal közös lebontása), hol nagyon nem (1944-ben vagy mostanság). Az oroszokkal is inkább feszült, ellenséges időszakokat éltünk meg, és még szokni kell azt a furcsa szituációt, hogy a szuverén keresztény Európa és Magyarország jövőképébe egy ukrán (amerikai) győzelem belerondítana. (A sokat emlegetett lengyel testvériség inkább szabályt erősítő kivétel, de még az is meg-megdöccent: csak a közelmúltban, a nyolcvanas években magyar részről történt egy kis árulás – gondoljunk a szabadságért küzdő sztrájkoló lengyelekkel szembeni indulatokra, megvetésre, viccekre –, manapság pedig az ő részükről indokolatlan neheztelés és vádak hangzanak el, amiért mi eltérően viszonyulunk az USA és az oroszok sajátos összecsapásához.) Reméljük, hogy az idő minket fog igazolni, de nem a saját eszméinket kell folytonosan változtatgatva igazítani másokéhoz, identitásválságunkkal csintalankodva, hanem megkeresni a miénkhez hasonló személyeket, pártokat, országokat, és velük közösen erősíteni a mi narratívánkat.
Az úgynevezett Európa-ellenesség sem a kontinens kulturális, civilizációs lényegével való szembenállás, hanem éppen ellenkezőleg, a pillanatnyi politika támadása a hagyományok védelmében.
Valójában a lényegi kérdés tehát minden esetben az, kinek mi a prioritása, a konkrét események hogyan illeszkednek ebbe. Az ellenzéknek talán éppen az a legnagyobb hátránya, hogy nem tudott koherens világképet kidolgozni, leginkább csak a kormány lépéseinek tagadására, intézkedéseinek megfúrására korlátozódik a figyelme, amit súlyosbít az a gyanúnál immár több eshetőség, hogy nem is a saját koncepciójukat követik, hanem idegen érdekeket képviselnek, külső utasításokat hajtanak végre.
A kormány törekvései nagyon jól körülírhatók: a politikai-gazdasági szuverenitás megőrzése, a magyarság kulturális, nemzeti, nyelvi érdekeinek képviselete a határokon átívelő nemzetegyesítést is ideértve. A migráció megállítása és blokkolása, a nyugati elrettentő példa láttán a bevándorlóországgá válás elkerülése. A munkaalapú társadalom építése, a család erősítése elsősorban a gyermekvállalás támogatásával és a genderlobbi fenyegető térnyerésével szemben. Kiállás a kereszténység mint lélek-, kultúra- és nemzetmegtartó erő mellett. Mindezt egy élhető közegben, ahol a sajtó-, szólás-, vélemény- és gyülekezési szabadság igenis magas fokon érvényesül (nem csak a gyurcsányi, szocialista Magyarországgal, de akár korunk Nyugat-Európájával is bőven megállva az összevetést), a valóban üldözöttek befogadásával, a kapcsolatok nyugati és keleti irányba történő kiterjesztésével is.
Mi publicisták közben folyamatosan hallgatjuk a propagandistázást, a hatalomhoz dörgölődzés számomra például értelmezhetetlen vádját, noha aki ma kormánypárti újságíró, azoknak a jelentős része (hacsak nem nagyon fiatal) a baloldal uralma alatt ellenzéki volt. Ugyanis az oldalválasztás elvi kérdés; amiképpen a humor nem ellenzéki műfaj, a publicisztika sem az. Baloldali ember baloldali kormányzásnál kormánypárti, jobboldalinál ellenzéki – és fordítva. Nem ellenzéki vagy kormánypárti médiumok vannak, hanem konzervatív, nemzeti vagy liberális, szocialista stb. A kormányzathoz való hozzáállást pedig alapvetően annak irányultsága szabja meg.
A címlapképen a képviselők megemlékeznek Kordás László (DK) elhunyt országgyűlési képviselőről, valamint Polyák Sándor (SZDSZ), Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ) és Mécs Imre (SZDSZ, MSZP) elhunyt volt parlamenti képviselőkről az Országgyűlés plenáris ülésén 2023. február 27-én. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
