Ungváry Zsolt: A média kedvenc papjából lesz a média kedvenc kiugrott papja

Az üldözött Hodász András újra megszólalt, a sajtó pedig mindkét oldalon ismét felkapta, így a baloldali illogikus toposz megint futhatott egy kört: kevés a vallását gyakorló ember, az egyházra senki sem hallgat, de mégis az egyházi befolyás dönti el a választást, és emiatt van még mindig nyakunkon a NER. (Ld. még: M1-et senki sem nézi, de emiatt nyer a Fidesz-KDNP.)

Tényellenőriztük Hodász Andrást – Tényleg a Fidesz-KDNP-kormány miatt ürülnek ki a templomok? 

Hodászt hosszas munkával építették fel, nem szívesen mondanak le róla, és a belülről bíráló pap helyett a kiugrott, meghasonlott pap szerepe sem rossz. (Nem állítom, hogy ez Hodász döntése, ő inkább csak eszköz; „mindenki szem a láncban”.)

Az ex-atya szájáról lekerült a lakat, amióta kilépett (érdekes, addig se vettük észre, hogy rajta lenne), így immár a szólásszabadságot sutba vágó fasiszta rendszerben folytathatja észosztó tevékenységét. Azt állította többek között, hogy a kormánykritikus papok inkább nem szólalnak meg, hogy ne érjék őket olyan támadások, mint őt.

Félnének a papjaink? Mitől? A Pokol tüzétől vagy a rendőrségtől? Ha igazuk van, hirdessék bátran. Akkor is megtették, amikor ezért börtön, akasztófa, lincselés járt. A maiak gyávábbak, vagy igazából nincsenek is ilyenek? Vagy az elnyomó hatalommal szembeni felhorgadásuk annyira azért nem elementáris erejű, hogy kockáztassák érte a vidéki plébániájukat? Hodász megjegyzése roppant megalázó az aktív katolikus papokra nézve.

Ráadásul aki bírálatra adja a fejét (nem sokan vannak), azok kellő felületet kapnak ehhez. Kevés papot sztárolt annyit a média, mint éppen Hodászt vagy a migránskérdésben a kormánnyal szembeforduló Beer Miklós püspököt. Akinek egyébként nyolcvanadik születésnapi meglepetés partijáról ki más számolna be, mint az azon részt vevő Lendvai Ildikó, megosztva velünk a megjelentek veretes névsorát Kuncze Gábortól, Lengyel Lászlón, Iványi Gáboron, Váradi Júlián, Heisler Andráson át, Donáth Lászlóig. A dicséretnek szánt ökumenizmus azért elgondolkodtató.

Vajon helyes-e, ha egy katolikus püspök ateisták, lutheránusok, zsidók vagy szektások szimpátiáját nyeri el, lelkes méltatójuk pedig az egyházüldöző rendszer állampártjának cenzora?

Beer és Hodász is sértődött emberek, elhagyva a tanítást azokhoz húznak, akik felkarolják őket (igaz, a pusztítás szándékával, de hát a pap is ember, olykor még hiú is…).

Hodász (egyetértésben a mi inerciarendszerünkben értelmezhetetlen Perintfalvival) maga is a katolikusokat látja gyűlölködőknek (a homoszexuálisok vagy az ellenzékiek esetében), elfelejtve azt az erőszakos verbális és tettleges támadássorozatot, amit azok folytattak (folytatnak) a hívők és az egyház ellen: Jézust gúnyoló karikatúrák, keresztény jelképek meggyalázása pride-on, tüntetésen (abortusz-tabletta mint eucharisztia), a keresztények kiirtására tett direkt utalások, a kormányzat és az egyházak elleni támadások (amibe Hodász is beszáll, és csodálkozik, hogy „nem védi meg” a saját egyháza, amelynek szembe megy az értékeivel, a tagjaival).

A keresztény tanítás szerint szeretnem kell az ellenségemet, de nem engedhetek a tanításból. A szeretet nem azt jelenti, hogy elfogadom a hibás nézeteket, sőt mindig ellene mondok a sátánnak. „Nem ítéllek el. Menj, de többet ne vétkezzél!” A gyónás is csak úgy érvényes, ha van megbánás (tehát annak belátása, hogy amit tettem, az rossz), van elégtétel és törekvés a jóra. Ha valaki azt mondja, hogy nem fogadja el a keresztény tanításokat, nem is akarja, nem bánja, ha ezzel ellentétesen cselekszik, az nem számíthat az egyház egyetértő támogatására. Az elfogadás csak a személyre vonatkozik, a tetteire és gondolataira nem.

A rendszerváltás óta a globál-liberálisok folyamatosan támadják a vezetőinket, a hitünket, a nemzeti érdekeinket, aztán csodálkoznak, hogy nem nyeljük le szó nélkül. Erre aztán kioktatnak kereszténységből, hogy de igen, jó keresztény lenyeli.

A legvadabb (és a titkos szavazás miatt teljességgel értelmezhetetlen) kijelentése szerint „Magyarországon az van, hogy ha te hívő vagy, akkor egy bizonyos pártra szavazol.” De hát kire szavazzanak a keresztények? Szavazzanak-e egyáltalán? A politika a közösség ügye (már az ókorban is); Jézus idejében nem volt általános választójog, de mindenki felelős önmagáért, a családjáért, tágabb környezetéért. Szavazni tehát nem ördögtől való, de keresztény ember nem is szavaz az ördögre. Persze mindannyiunknak többszörös identitása van (a vallás mellett nemzetiség, családi állapot, lakóhely, foglalkozás, konzervatív vagy szociális érzület, hobbi, állatokhoz-dohányzáshoz-italhoz fűződő érzelmek stb.), amelyek ütközhetnek egymással, és mivel egy párt sosem szent, nem kell ugyanarra szavazni. Ilyen egyházi utasítás egyébként sincs. Egy-egy papnak lehet véleménye, amiként Hodásznak vagy Beer Miklósnak is van, amibe belefér a fotózkodás az ellenzéki miniszterelnök-jelölttel. A szavazatunk leadásánál mindannyian sokféle szempontot mérlegelünk. Az egyház természetesen a hithez való viszonyt helyezi első helyre, de egy világi társadalomban, a világi törvények közepette ez a hívek számára nem teljesen egyértelmű.

A baloldaltól megszoktuk, hogy roppant leegyszerűsítve megállapítja, hogy a jobboldalra csak az agymosottak szavaznak, de egy paptól azért több tiszteletet várunk el az önálló gondolkodás számára. Bízzunk abban, hogy hívők és hitetlenek egyaránt ki tudják választani azt a politikai erőt, amelyiknek a programjával, ideológiájával, jövő- és emberképével a leginkább azonosulni tudnak.

Mert ha nem így van, akkor ezt az egész demokráciát sürgősen dobjuk ki az ablakon. Úgy fest, a baloldalon erre egyre nagyobb is az igény.

A címlapkép forrása: Facebook/Perintfalvi Rita Publik