Ungváry Zsolt: A határok mindig változnak; realitás, vágyak és a történelem
Trianon évfordulója kapcsán természetesen mindig újra felmerül a nagy dilemma: hol a helyünk a világban. A határok esetleges módosítása egyfelől (ezúttal például a Budaházy Györggyel készült interjúban olvashattunk erről), másfelől a fenyegető alternatíva, hogy lehet rosszabb is: „amíg csak létezünk, mindig van tőlünk mit elvenni”, írja Kohán Mátyás a Mandineren.
A hivatalos kommunikációban axiómává érett mondatot („A revíziónak nincs realitása”) ilyenkor kötelezően elismétli a politika, a sajtó és a véleményformálók többsége, de azért valamennyien hozzágondoljuk azt a históriai tapasztalatot, hogy mindig minden változásban van, és ha csak a reális dolgok valósulnának meg, néhány rövid tőmondatban el lehetne intézni a történelmet.
Vagyis, ha most nem is látjuk ennek kivitelezését, véglegesen lemondani nem szabad róla, legfeljebb nem kell nagydobra verni. Amikor a XVI. században három részre szakadt az ország, a maradék Magyarország kisebb volt, mint a mai, annak a trónján is egy Habsburg ücsörgött. Most nem azzal a kifejezéssel élünk, hogy 8 részre szakadt ország, pedig a látványosan egybe tartozó Kárpát-medencébe csak a térképeken létező vonalakat huzigáltak. Továbbra is relatív többségben vagyunk, a XVIII. századi etnikai-függetlenségi-gazdasági helyzethez képest jobban is állunk.
Szuverenitásunkat visszanyertük, de legalábbis erősen és eredményesebben küzdünk érte, mint az elmúlt ötszáz évben bármikor.
Teljesen szabadon persze most sem dönthetünk mindig, próbálunk aktuális szövetségeseink nyomásának ellenállni (az ellenségekkel szinte alig akad gondunk), az aktuális háborúból kimaradni, ami korábban nem sikerült.
Ne szépítsük, ha voltak is rövid ideig illúzióink, mostanra tisztában vagyunk vele, hogy az úgynevezett Európában nem nagyon kedvelnek minket. A másság tiszteletébe beleájuló liberálisok (illetve ahogyan éppen nevezték magukat) valahogy a mi másságunkat sosem tudták tolerálni. Hiába igyekeztünk (kereszténység védőbástyája, lázadás a bolsevizmus ellen, keletnémetek kiengedése), a hála nem tartozik az európai értékek közé (ilyen értelemben az ukránok már teljes jogú EU-tagok). Gondoljunk a kőszegi vár kapuján a Jurisicsékat dicsőítő feliratra: „(…) 700 hős emlékének az 1532. évi török ostrom négyszázados évfordulóján a megvédett nyugat által Trianonnal megjutalmazott Kőszeg.”
Camus így fogalmaz ’57 októberében, alig egy évvel a levert forradalom után:
„A legázolt bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.”
Azóta teljesen ki is aludt.
A rossz tapasztalatok dacára mégis bennünk van a kényszer, hogy jó fiúk akarunk lenni, mindig bizonyítani a hűségünket (ebben mintha most először lenne némi elmozdulás), ám ezeknek nem lehet megfelelni. De aki másoktól várja a piros pontokat a saját érdekeinek érvényesítése helyett, az valójában mások érdekeiért dolgozik, és az egyoldalú szerelemből sosem lesz boldog párkapcsolat. Megtehetjük, hogy olyanok leszünk, amilyennek ők szeretnének, és akkor nem fognak utálni, de akkor azok már nem mi leszünk, és felesleges is megmaradnunk, hogy legyen még egy ugyanolyan. Mi ugyanis nem a puszta létért akarunk fennmaradni (személyenként és nemzetként egyaránt), hanem az egyediségünk, különlegességünk, saját értékeink miatt.
Újra és újra megerősítjük, kijelentjük, tankönyveinkbe írjuk, hogy az István-Koppány-i dilemmában, a kelet vagy nyugat közti választásban, a kompország hányódásában mi kikötöttünk, megállapodtunk a nyugati parton, de valami ezzel még sincs teljesen rendben, mert ezer év után is győzködnünk kell magunkat (és másokat).
A nyugat sosem szeretett minket, és nem értékelte ezt a gesztust: alig „csatlakoztunk”, rögtön megtámadtak, még szerencse, hogy István, András, Búvár Kund és mások lerendezték őket.
Mondhatjuk, hogy a török kiűzésében aktívan részt vettek (miután már Bécs forgott veszélyben, amit mellesleg az a Sobieski János lengyel király mentett fel, akinek az országát száz évvel később lelkiismeret-furdalás nélkül darabolták fel), de igazából hódítókként érkeztek. Hogy a korabeli etnikai viszonyok, a németesítés és a beolvasztási kísérletek dacára ebből végül megerősödve kerültünk ki, az a mi érdemünk, erre senki sem bátorított minket.
Ha meg akarjuk keresni azokat, akik viszont kedvelnek minket, kötődnek hozzánk (mert vannak ilyenek), nem biztos, hogy nyugat felé kell indulni. Európa egyre inkább csak egy fikció. Amihez mi tartozni akarunk, az már nincs.
Megszoktuk: a birodalmak jönnek-mennek; mi legalább ötöt túléltünk, pedig, miként Sztálin fogalmazott, a „magyar kérdés vagonkérdés”.
Hogy ki a győztes és a vesztes, igazán hosszú távon dől el. Batu kán kiütéssel verte IV. Bélát. Nézzük meg most Mongólia világpolitikai jelentőségét; ki ismeri a mongol miniszterelnököt? És vajon a magyarról hallottak már Brüsszelben, Washingtonban? Haynaunak vagy Batthyánynak van-e szobra? Hová lett Csehszlovákia, vagy Jugoszlávia?
Ha az összes magyar emléket eltüntetik Kárpátaljáról vagy a Felvidékről, ha egyetlen magyar sem marad Máramarosban, attól az még Magyarország.
A Kárpát-medence akkor is összetartozó egység, a mindenkori Hungária, ha az aktuális térképeken nem ez van ráírva. Budán 150 évig alig maradtak magyarok, a Mátyás templomból mecsetet csináltak, Egerben a müezzin énekelt a minaretből, Esztergomból elmenekült az érsek. De attól még mindenki tudta, hogy ezek magyar városok, és kiderült, hogy csakugyan…
A címlapképen emlékünnepséget tartanak a New York-i magyarok a trianoni békeszerződés 90. évfordulója alkalmából az ENSZ-székház előtt 2010. június 6-án. Forrás: MTI/Mónos Adrienn-Rózsa Ákos
