Csontok kerültek elő a Pannonhalmi Bencés Főapátság területéről
A Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) szervezésében folytatott régészeti feltárások eredményei szerint egykor népes temető helyezkedett el a Pannonhalmi Bencés Főapátság északi udvarán – tájékoztatott az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat (ELKH).
A Hálózat által támogatott Királyok, szentek, monostorok kutatási program keretében 2023. áprilisa és májusa között került sor a Pannonhalmi Bencés Főapátság északi udvarán található lelőhely régészeti feltárására az ELKH BTK szervezésében.
A helyszínen talált szórványcsontok alapján megállapítható, hogy egykor népes temető helyezkedett el itt.
Az erősen bolygatott környezetben végzett kutatás megmutatta, hogy a monostor építéstörténete még rengeteg ismeretlen részletet tartogat a szakemberek számára. Ezek felderítésével tovább pontosítható az ország legrégebbi, ma is működő apátságának története. 
A Királyok, szentek, monostorok multidiszciplináris kutatási program keretében végzett régészeti kutatások a tihanyi altemplom 2021-es, illetve a bakonybéli monostor udvarának 2022-es munkálatai után 2023-ban Pannonhalmán folytatódtak. A korai királyi alapítású monostorok kutatása az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat támogatásával és az ELKH Bölcsészettudományi Kutatóközpont (BTK) koordinációjában valósul meg.
A Pannonhalmi Főapátság területén 2023 tavaszán kezdődött meg a tervásatás Takács Ágoston, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Régészettudományi Tanszéke doktoranduszának vezetésével. A márciustól áprilisig tartó munkálatok az apátság elöljáróinak segítő támogatásával és a szerzetesi közösség jóváhagyásával zajlottak. A régészeti célú előzetes geofizikai felmérést a Magyar Nemzeti Múzeum Nemzeti Régészeti Intézetének szakemberei végezték, emellett az apátságnak és közvetlen környezetének LIDAR-technológiájú felmérésére is sor került.
A monostorban zajló kutatás célkitűzései között szerepelt az egykori királyi udvarház maradványainak esetleges azonosítása.
Emellett a bazilika nyugati homlokzatának vizsgálatával a régész szakemberek arra is választ kerestek, hogy vajon álltak-e ott tornyok valamelyik építési fázisban. 
Már a kutatás legelején kirajzolódott, hogy Pannonhalma semmiképpen sem tekinthető átlagos lelőhelynek, hiszen ritka az ehhez hasonló olyan műemlékegyüttes Magyarországon, amelyet ezer éve szinte megszakítás nélkül használnak. Az ásatási területen, az apátságnak a templomtól északra eső udvarán emiatt kevés olyan helyet találtak, ahol folyamatos rétegsor lett volna akár csak az elmúlt ezer évre visszamenőleg. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a hegy homokköves felszíne viszonylag közel fekszik a mai járószinthez, másrészt annak, hogy a korábbi nagy építkezések a késő középkortól napjainkig nem hagyták érintetlenül a területet.
Bár a korábbi kutatások alapján feltételezni lehetett, hogy az északi udvar részben szerzetesi temetőként funkcionált, itt aránylag kevés sírra bukkantak a régészek, azokat is főként a keleti részen találták.
Az északi mellékhajóból nyíló Mária-kápolna közelében egy rétegből két erősen bolygatott sír került elő, amelyek felett törmelékes, kevert föld volt. A helyszínen talált szórványcsontok alapján megállapítható, hogy egykor valóban népes temető helyezkedett el itt, amelyet már a török korban megbolygattak. Erről árulkodik az a masszív, másfél méter széles, valószínűleg gerendavázzal erősített fal, amely kettészelte az amúgy sem túl tágas udvart. A fal keleti irányban valószínűleg a templom északi mellékhajójához kapcsolódhatott, nyugat felé pedig egy feltehetően barokk boltozat vágta el, így ebben az irányban nem volt tovább követhető.
Mivel a várfal jóval kijjebb, a hegytető peremén helyezkedett el, ez inkább a templom belső védműveként értelmezhető.
Külső oldalán az égett járófelület talán az egyik török kori tűzvészről árulkodik. 
A legnagyobb épségben a szentély keleti oldalán maradtak meg sírok. Itt a viszonylag kis méretű szondában két rétegben összesen három temetkezés maradványa került elő. Mindegyik keletelve és a szentély falához igazodóan helyezkedik el, ami alapján feltételezhető, hogy a 13. századnál nem lehetnek korábbiak, ugyanis akkor épült a ma látható szentély. A régészek a szentély alapozásának aljáig leástak, hogy elválást, vagy esetleges korábbi periódusok nyomait tudják vizsgálni, azonban az alapozás egységesnek tűnt, tehát a korábbi, 11–12. századi szentélyalapozás nyomait nem találták meg a vizsgált területen.
Az utolsó kutatószondát a bazilikától délnyugatra eső épületszárny jelenleg gépészeti térként használt pincehelyiségében nyitották. Ennek célja az volt, hogy a templomtól északnyugatra talált, toronyalapként értelmezhető nagy méretű alapfal esetleges párját megtalálják. Sajnos a kutatás során kiderült, hogy ezen a részen sokkal mélyebben bolygatott a terület, mint az északi részen, így ennek következtében csak barokk-kori és még későbbi építkezések nyomait sikerült azonosítani a területen, alapozás nyomai nem kerültek elő.
A kis felületen, erősen bolygatott környezetben folytatott kutatás megmutatta, hogy a monostor építéstörténete még rengeteg ismeretlen részletet tartogat a szakemberek és az aktív bencés közösség számára.
Ezek felderítésével tovább pontosítható az ország legrégebbi, ma is működő apátságának története.
Forrás, fotók: Eötvös Loránd Kutatási Hálózat
