Személyiségünk az örökölt sorsunkban

Különleges előadás, ősbemutató helyszíne lesz az Érd Parkvárosi Közösségi Ház május 20-án, 18 órától. Ungváry Zsolt: Plüssmonológ című monodrámáját mutatják be Benczéné Dizseri Márta rendezésében, a szerző fiának, Ungvári Álmosnak az előadásában. Az alkotókkal beszélgettünk.

– Mi fogta meg a darabban?

Benczéné Dizseri Márta: Az a ma különösen népszerű pszichológiai irány, amely az örökölt sorsban kutatja a személyiségünk rétegeit, viselkedésünk, gondolkodásunk mikéntjét, engem mindig is foglalkoztatott, és ebben a különleges családtörténetben megmártózva szinte tolulnak elém a kérdések. Annak a 60-as,70-es években felnőtt generációnak a tagja vagyok én is, aki a szocializmusban keresztény, polgári értelmiségi családban szocializálódott, s élte meg a mindennapok ebből fakadó disszonanciáját. Szembesülni egy alkotásban önmagunk emlékeivel, kérdéseivel, ismerős karakterekkel, élethelyzetekkel, mindig nagyon izgalmas dolog.

Ungvári Álmos: Tekintve, hogy a darabot édesapám írta, ráadásul erősen inspirálódva családunk történetéből, így nem volt nehéz kapcsolódási pontokat találnom. A történetben fejtegetett kérdésekről korábban is sokat beszélgettünk. Ugyanakkor hiába olvastam és mondtam el már jó párszor, minden alkalommal találok benne valami újat. Érdekes lesz figyelni, hogy a nézőket ezekből mi fogja meg. A XX. század viharaitól megtépázott család drámája számos ponton összecseng a saját felmenőim életével. Rádöbbentem, hogy szép csöndesen is tönkre teheti egy rendszer az emberek életét, ami akár fel sem tűnik a kívülállóknak. Pláne nem társul hozzá az utókor vagy a történelmi emlékezet megbecsülése.

– Mennyiben más egy monodráma, mint egy hagyományos színdarab?

BDM: A monodráma intim műfaj, és ez meghatározza a darab légkörét, a mondanivaló tolmácsolását, de a nézőre gyakorolt hatását is. A színészen van a legnagyobb teher, akire egyrészt a szövegtanulás során hatalmas feladat hárul, ami a memorizálást illeti, másrészt olyan sokoldalú karakterformálási képességnek kell birtokában lennie, ami rendkívüli teljesítmény. A rendezőnek inkább abban van szerepe, hogy egy mono vagyis „egyhangú” műfajt segítsen feldobni a színháztechnika módszereivel.

UÁ: Hatalmas kihívás egyedül előadni egy színdarabot. Gimnáziumi éveim alatt szerepeltem diákszínpadon, közreműködöm felolvasóesteken, illetve egyetemi órákat is tartok, így van valamennyi előadói tapasztalatom. De nem vagyok színész, szóval nagyon nagy feladatnak ígérkezik, tartok is kicsit tőle. Viszont annyira erősnek és izgalmasnak gondolom az alapanyagot, illetve Márti néni rendezését, hogy talán sikerül megugrani a lécet. Persze nagyon jó lehetőség is, ha úgy tetszik jutalomjáték, egy előadáson belül több karaktert megformálni. Komoly, de inspiráló kihívás.

– A színész mégsem teljesen magányos, hiszen a díszlet „segíti”.

BDM: A díszlet egyrészt szereplőket „pótol” a maga korlátozott eszközeivel, másrészt sok-sok kinagyított régi fénykép segítségével előhívja az érzést a múltidézésre. Fontos elem még egy asztalnyi homokfelület, amibe a történet ikonikus tárgyai kerülnek. Jelképezve, hogy a létezésünk nemcsak a transzcendens világban, hanem az utókor számára megfogható módon is értelmezhető, bár előbb-utóbb ezek is „por és hamu lesznek”…

UÁ: A darabban visszatérő motívum, hogy kik voltak az őseink, milyen nehézségeket kellett legyűrniük, hogy az életet továbbadják. Ehhez az illusztrációt az említett fényképek adják, amiket családi fotóalbumokból kerestünk elő. Nagyon érdekes volt ilyen szemmel végig nézni a képeket, amelyeken sok évtizeddel ezelőtt meghalt, általam névről is alig ismert felmenőim szerepeltek. Ezt a nosztalgikus hangulatot – a darabra jól rímelve – emelte dédnagyapám rövid, kézzel írt üzenete, amelyet az egyik album első oldalán találtunk nagymamámmal. Ebben dédnagyapám „Kedves Utódom!” megszólítással arra kért minket, hogy annak ellenére se szabaduljunk meg a családi képektől, ha az azokon szereplő alakok és nevek már semmit nem mondanak nekünk, mert hátha lesz valaki, akit – hozzá hasonlóan – megérint majd az ősök szelleme.

– Kinek szól, kit érdekelhet a darab?

BDM: Látszólag a 20. század tipikus magyar keresztény-polgári nemzedékeinek korrajza, mégis minden mozzanatában örök érvényű gondolatokat hordoz többek között a lét-nemlét, a gyerekvállalás, a korszellemhez való igazodás, az istenhit, a társas kapcsolatok, a család szerepének kérdéseiben. Aki mindezekről szívesen gondolkozik egy színházi előadás adta keretek között, biztos vagyok benne, hogy értékes időtöltésben lesz része.

UÁ: Ahogy említettem korábban, egy komoly nehézségeken áteső család története a Plüssmonológ, ami szerintem már ezzel sokak érdeklődésére tarthat számot. De leginkább azoknak szól, akik szívesen gondolkoznak el azon, hogy milyen céljaink lehetnek az életben, mi a mulandó és mi az örök.

– Az már kirajzolódott a rendező és az előadó szavaiból, hogy ez egy önéletrajzi ihletettségű mű. A szüleinek kívánt emléket állítani?

Ungváry Zsolt: Természetesen rengeteg családi vonatkozás van benne, és az alapszituáció apám és anyám életéről szól. De igazából most, pár napja, amikor belenéztem a próbafolyamatba, akkor értettem meg, miért is írtam évekkel ezelőtt ezt a kisregényt. Mert ez valójában egy kisregény, ami egy az egyben monodrámaként is előadható, jóllehet nem erre szántam. Amikor Apor Vilmos pappá szentelésének századik évfordulójára írtam egy egyfelvonásost Áldozat címmel a Szent Imre Gimnázium Latinovits Diákszínpadának a számára, azt akkor megnézte egy olyan túlélő is, aki ott volt a győri pincében Apor püspök mártíriumakor. A hölgynek nagyon tetszett az előadás, és azt mondta nekem, szerinte ez egy sugalmazott darab. Nem esett jól, hiszen úgy éreztem, ezzel az én teljesítményemet vitatja, valami transzcendensnek tudva be a minőséget. Ma is azt állítom, hogy nem így volt: tudatosan, aprólékosan megterveztem; a jeleneteket, a szereplőket, mondatokat, még a várható katarzist is. Ellenben a Püssmonológot fogalmam sincs, miért kezdtem írni. Emlékszem, hogy számtalan dolgot eredetileg máshogy terveztem, nem tudom, miért alakítottam át menet közben, olyan gondolatok, metaforák kerültek bele, amik nem szándékosak. Több olyan elem is van – például a befejezés –, ami nagyon logikus, kiszámítottnak, felépítettnek tűnik és remekül illeszkedik a darab egészébe, mégis öntudatlanul fogalmaztam meg így. Egészen hátborzongató részek vannak, amiket biztos nem eltervezetten, megfontoltan írtam. Úgyhogy arra jöttem rá, hogy ez egy sugalmazott darab. Azt is sejtem, ki sugalmazta, de nem árulhatom el, mert azzal az előadás csattanóját tenném tönkre. Aki végig nézi, talán kitalálja.

Pálffy Eleonóra

A címlapkép forrása: Parkvárosi Közösségi Ház, Érd