Ha elfogadjuk, hogy a politikában, a történelemben minden esetleges, akkor elvesznek a célok, a tervek és a teremtő erő, csak sodródunk az árral. Aki pedig sodródik, az előbb-utóbb megfullad.

Ha viszont megtaláljuk az okokat, az segít elviselni a nehézséget és kijavítani a hibákat. Az egyénnel, a nemzettel, az emberiséggel történt kataklizmák mögött sokszor felderíthető okok állnak. Saját életemben, a családoméban is történt ezernyi olyan látszólag értelmetlen szenvedés, megpróbáltatás, ami később egy nagyobb jóban nyert értelmet. (Ha nem lenne túl profán, azt is mondhatnám: nagypéntek nélkül nincs feltámadás.) Sokat töprengtem és elemezgettem ezeket a bajokat, de egy nagy, felfoghatatlan igazságtalanságra mégsem találtam magyarázatot. Mi értelme lehetett Trianonnak?

Az alábbi gondolatkísérlet lehet, hogy csak játék vagy a gyász hárítása, esetleg vigasz, de talán válasz is a kérdésre.

500 évig regionális nagyhatalom voltunk, ami véres testvérharcokkal, belháborúkkal járt, amikor az egyik fél idegeneket hívott a másik ellen. (Ez a hagyomány később is megmaradt). Testvérek (I. András és I. Béla vagy Imre és II. András), unokatestvérek (Géza-László kontra Salamon) csatáztak a trónért, testvért és unokaöccsöt vakítottak meg (Kálmán vs Álmos-Béla), fiú támadt az apjára (V. István és IV. Béla), Hunyadiak és Cilleiek, Szapolyai és Ferdinánd gyengítették egymást, de leginkább a hazát. Hajh, de bűneink miatt jöttek a dörgő fellegek.

Elfelejtettük az igazi feladatunkat. A Krisztus második eljövetelére készített korona őrzését, a hitet, a lelki tartalmakat, az igazság védelmét a hazugsággal szemben, az Istent a sátánnal szemben; a nyelvünk őrzését, amelynek szavaiban, logikájában ott van a teremtett világ rendje. Nem szabad hagyni, hogy múlandó dolgok ettől elvonjanak; most területben ugyan nem vagyunk nagyhatalom, de a világ jobbik fele ránk figyel, és a ránk uszuló támadás mértéke is igazolja, hogy jó felé tartunk.

hirdetés

Nem véletlenül érkezett a pápa; Ferencről csak áttételesen, szűrve jöttek eddig a hírek. Elhittük a média csúsztatásait, azt gondoltuk, nem a szövetségesünk, talán nem is szerettük eléggé. De most színről színre láttuk, a szavait meghamisító médiáról végre lehullott a fake newsból szőtt lepel, hiszen hallottuk az eredetit.

Nekem személyesen is nagy élményt jelentett. Bedőlve az általam is ostorozott mainstream információcsepegtetésnek, némi távolságtartással viszonyultam a szentatyához. A három nap – sőt igazából már egy – elég volt azonban a teljes „behódoláshoz”. A vasárnapi misén a Kossuth térre bejutást elengedtük, a Szabadság téri kivetítőt figyeltük a családdal. (A vászon mögött magasodott a szovjet hősi emlékmű, kilátszott mögüle a harminc éve leverhetetlen felirat: szlava szovjetszkim gerojam… Jobbra tőlünk a rácsokkal, kamerákkal, beléptető rendszerrel, utcalezárással erőddé alakított amerikai követség. Glory to US Army.) Az élő képen látszott, amint az egyházfőt szállító konvoj lefordult az Erzsébet hídról a rakpartra. Mondom a fiaimnak, itt nem messze fognak elhaladni a Duna mentén, ha futunk, megelőzhetjük. Végig rohantunk a Széchenyi utcán, át a villamos síneken, és pont akkor értünk oda, amikor a pápa kis fehér autója. Mivel a közelünkben ötven méteres körzetben senki sem volt, a lehúzott ablakon kiintegető Ferenccel még szemkontaktust is sikerült létesítenem. Talán még soha nem énekeltem annyira szívből jövően, mint bő másfél órával később: „Tartsd meg, Isten, szent atyánkat!”

Efféle lelki katarzis ráférne Európára. A megcsonkított, meggyötört, területében elharmadolt Magyarország sokkal magasabbra emelkedett, mint megannyi sokszázezer négyzetkilométeren uralkodó nemzet.

S alig telt el egy hét, a muszlim főpolgármester vezette Londonban tévénézők milliárdjai előtt a canterbury érsek „Isten óvja a királyt” felkiáltását elismételte az egész ünneplő, méltóságteljes gyülekezet.

Miféle Isten? Akiben a pápa sem hisz? Aki nincs is, akit csak azért találtak ki műveletlen, retrográd erők, hogy hátráltassák a progresszió győzelmét? Vagy III. Károlytól és az érsektől az egész brit elitig és szerte a nemzetközösség himnuszt éneklő minden tagjáig csak Tóta W-t akarják bosszantani? És miféle királyt? A XXI. században? Amikor csak a liberális köztársaság a létező államforma, hiszen – mint azt a nagy tudású Fukuyama is megmondta – a történelem véget ért?

Azért ez a harc még koránt sem a végső…