Ungváry Zsolt: Történelmi lecke nagyköveteknek

Még gimnazistaként hallottam a történetet egy európai követről, aki valahol messzi tájakon, egy számára egzotikus országban képviselte a hazáját. Feltámadt benne a vágy, hogy tájékozódjon kissé a bennszülöttek dolgairól, és felkereste őket egy tolmács segítségével. Hosszasan beszélgettek, a tolmács lelkiismeretesen fordított, mégis a szavak, a kifejezések, az utalások nem álltak össze a követ fejében. Úgy döntött, megtanulja a helyiek nyelvét, s legközelebb már közvetítő nélkül kommunikált velük. Azonban így sem járt jobban. A mondatokat értette, de a megannyi szimbólum, átvitt jelentés miatt továbbra sem boldogult. Így hát rászánt újabb éveket, hogy megismerje a kultúrájukat, vallásukat, történelmüket, szokásaikat, mítoszaikat, s így végre, hosszú-hosszú idő után már szinte tudott velük érdemben beszélgetni.

Viccesen szomorú, amikor az ügyeinkben járatlanok akarnak bennünket kioktatni. Ateisták adnak számunkra iránymutatást a hitről és keresztényi kötelességről, más kontinensről érkezett fiatal állam diplomatája magyarázza nekünk a történelmünket. A bicskanyitogatóan magabiztos, a bennszülöttekkel csak tolmács útján érintkező Pressmann nevetségessé téve magát előbb 56-ra, majd 45-re emlékezik, nem tudván, hogy azok a ruszkik, akiket mi a forradalomkor hazaküldtünk ugyanazok voltak, akik Pressmann szerint felszabadítottak bennünket. Nem érti a gondolkodásunkat, motivációinkat. (Ebben rokonlelkek a hazai baloldallal. Jó példa volt erre Hiller István esete, aki latinul szólalt fel a parlamentben, azt sugallva, hogy a vármegye – és egyéb történelmi elnevezések – visszahozatala után majd a latin fog következni. Ez azonban egy nemzeti pártnak sosem jutna eszébe, ugyanis a vármegye történelmünk, szuverenitásunk, identitásunk része, amit erőszakkal vettek el tőlünk idegen megszállók, míg a hivatalos latin nyelvet – amely éppenséggel a globalizmust jelképezte – mi magunk cseréltük le 1844-ben a magyarra.)

Pressmanntól ugyan nem várjuk el a teljes tájékozódást, nem érdemes arra a kis időre nagyon elmélyednie a tradícióinkban, de egy rövid, hevenyészett listát esetleg átolvashatna. Ezért összeállítottam egy felületes tájékoztatást Magyarországra akkreditált amerikai nagyköveteknek a történelmünkhöz való viszonyunkról.

• Szovjet megszállás 1945-ben: rossz.
• Német megszállás 1944-ben: rossz.
• Két bécsi döntés: jó.
• Honfoglalás: jó.
• Kalandozások (rossz a megfogalmazás, helyesebben hadjáratok és a korszakot is inkább hívhatnánk a fejedelemség korának): inkább jó.
• Tatárjárás: rossz.
• Török hódoltság: rossz.
• Erdélyi fejedelemség: jó.
• Attilát és a hunokat, Álmost és Árpádot – szeretjük.
• Göncz Árpádot nem szeretjük.
• Napóleon közömbös.
• Habsburgok (igen vitatott, bizonyos erények elismerése mellett azért alapvetően nem szeretjük őket).
• Haynau – nagyon rossz.
• Kádár János – ugyanez hazai kiadásban.
• Mátyás – Hunyadi nagyon jó, Rákosi nagyon rossz.
• Horthy Miklós – bizonyos vitatható döntései dacára inkább jó.
• Ferenc József – ellentmondásos, összességében inkább káros.
• Ferenc Ferdinánd – kár volt miatta háborúzni, ebből következően I. világháború nagyon rossz, II. világháború nagyon rossz.
• Trianon – felfoghatatlanul igazságtalan, ezért nagyon rossz.
• Kereszténység – alapvető. Ezért Szent István jó, de Koppány is a miénk. (Hajrá Szörényi!)
• 1848-49: jó, vagyis az akkori orosz (cári) beavatkozás nem jó, ergo ruszkik haza.
• 1956: jó, orosz (szovjet) beavatkozás rossz, ergo ruszkik haza.
• Budapest ostromakor 1944-45-ben a védekezés – határeset, elvileg jó, a nagy pusztítás miatt nem jó, a következmények ismeretében hasznos, de az esélytelenség miatt káros. Ruszkik haza, jenkik haza, Liberator bombázók haza, Messerschmittek haza.
• Zsidókat Dunába lőni rossz.
• Embereket származásuk, politikai-vallási nézeteik, etnikai hátterük miatt megbélyegezni, üldözni, táborokba zárni igen rossz.
• Embereket megölni (anyaméhben, fronton, szomszédban, hálószobában, diszkóban, táborokban, akasztófán) ugyancsak nem ildomos. (Köztörvényes bűnözőkkel szemben alkalmazott halálbüntetés határeset, nem történelmi kérdés, ez egy amerikai nagykövetnek különben is irreleváns, mert náluk valamelyik államban engedélyezik, valamelyikben nem.)
• Nápoly ostroma (Nagy Lajos) – jól hangzik, de igazából felesleges.
• Isonzónál olaszokat ölni – értelmetlen ostobaság, és bár Caraffa, Basta, Belgioioso, Castaldo ellenségünk, Kapisztrán, Garibaldi és Marco Rossi miatt elnézzük nekik.
• Nándorfehérvár – jó.
• Mohács – nem jó.
• Eger védelme, harc a törökökkel – jó; Dobó, Bornemissza, Gárdonyi jó, Hegedüs hadnagy nem jó.
• Török kiűzése – jó.
• Rákóczi szabadságharc – jó, de a szatmári béke is jó.
• Dózsa – eléggé vitatott, régebben jónak tűnt, mostanában talán rossz, úgyhogy leginkább Fradi.
• Görgei fegyverletétele – határeset, inkább jó (megkímélt életek, reménytelen a további harc).
• Alapvetően a háború nem jó, „ám annak a kezében, kit fegyver szorongat, / a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd”, írja Dsida Jenő zseniális és méltatlanul kevéssé ismert versében, a Psalmus Hungaricusban.

A lista természetesen bővíthető (igazán gazdag anyagból tudunk dolgozni), és ha az Egyesült Államok nagykövetsége szeretne egy ennél részletesebb ismertetőt, szívesen állok rendelkezésükre.

A címlapképen David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok új budapesti nagykövete az érkezése után tartott sajtótájékoztatón a Liszt Ferenc-repülõtéren 2022. szeptember 2-án. Forrás: MTI/Koszticsák Szilárd